Fordítás


Regisztráció
Csak a lefordítatlan látszik
Összesen: 45db
« előző oldal[1]23következő oldal »
. sortól
TAG_NAME
Fordítandó Aktuális fordítás
TXT_KEY_CIV_AMERICA_PEDIA
[TAB]The United States is young by Civilization standards, being barely more than 200 years old. The United States did not expand to reach its current borders until the middle of the 19th century, and did not become a true world power until the middle of the 20th century. America was the first European colony to separate successfully from its motherland, and it was among the first nations to be established on the premise that sovereignty rests with its citizens and not with the government.[PARAGRAPH:2]Prior to the 1770s, the American colonists were loyal subjects of the British Empire, but a combination of taxes and ministerial mismanagement of the situation led to the outbreak of revolution in 1776. George Washington, the leader of the colonial forces during the Revolutionary War and later First President of the United States, along with the other Founding Fathers, managed to win the fight for independence against all odds and lay the constitutional foundation for America's future growth. In its first century and a half, the country was mainly preoccupied with its own territorial exploration, internal development, and economic growth. American politics evolved from quasi-aristocratic beginnings to become increasingly democratic during the 1820s and '30s. But despite the nation's rapid acquisition of territory and dramatic population growth, the spectre of slavery continued to divide the country between North and South. The struggle between anti- and pro-slavery advocates eventually erupted in a bloody Civil War that lasted four years and consumed hundreds of thousands of lives. In the end, the Union was preserved and the power of the central federal government greatly strengthened compared to before the conflict.[PARAGRAPH:2]Following the Civil War, the nation entered a period of unprecedented prosperity after the long conflict and reconstruction. In the ensuing two decades industrial production, the number of industrial workers, and the number of factories all more than doubled. European immigration, westward expansion, urban growth, technological advances, and a host of American inventions - including the telephone, typewriter, linotype, phonograph, electric light, cash register, air brake, refrigerator car, and the automobile - contributed to the American explosion, while widespread use of corporate organization offered new opportunities for large-scale financing of business enterprise and attracted new capital. But despite America's growth as one of the world's leading industrial powers, the nation still remained isolationist in outlook, paying little to no attention to the world outside its borders.[PARAGRAPH:2]The Spanish-American War of 1898 marked the emergence of the United States onto the world's stage as a major power, but it was not until World War I that the country truly became invovled in world politics. Following the 1919 Versailles Peace Conference, the nation again turned its back on the rest of the world and enjoyed the prosperous decade known as the "Roaring Twenties". Unfortunately, this economic boom was not to last. Wall Street's stock market crashed in 1929 and kicked off the Great Depression of the 1930s. In the midst of constant bank failures and rampant unemployment, Franklin Roosevelt was elected president and set about to fix the country through his recovery plan called the "New Deal". The program was a mixed success economically, but helped restore hope and confidence to a people that were in serious need of both. Roosevelt then went on to lead the United States through the crucible of World War II, dying a few months before victory was won.[PARAGRAPH:2]The Allied victory at the end of World War II left the United States as one of the world's two "superpowers" along with the Soviet Union. In only a few short years the two former allies had become opponents in the Cold War, a tense diplomatic standoff that would last for forty years. Domestically, the nation enjoyed considerable prosperity in the 1950s, experienced a turbulent period of cultural and social change in the 1960s, and suffered through economic stagnation in the 1970s, with recovery taking place in the following decades. Since the collapse of the Soviet empire in 1989-91, the United States has been left alone as the world's sole remaining superpower. Rather than facing conventional armies on the field of battle, America is now threatened by terrorist groups who make no distinction between military and civilian targets. Highly trained special operations units like the Navy SEALs are often used to combat these enemies using advanced weaponry. But for all of its overwhelming economic and military strength, the United States will have to work together with other nations in order to meet the threats of the modern world.
[TAB]Az Amerikai Egyesült Államok fiatal a civilizációk között, alig több, mint 200 éves. Az Egyesült Államok csak a XIX század közepére érte el jelenlegi határait és a XX század közepéig nem is volt igazi világhatalom. Amerika volt az elsõ európai kólonia, mely sikeresen függetlenné vált az anyaföldtõl és az elsõ nemzetek között volt, kik a uralkodói jogot a lakosok kezébe adták.[PARAGRAPH:2]1770 elõtt az amerikai kolóniákon elõk a Britt birodalom lojális hívei voltak, de magas adók és miniszteri hibák miatt a feszült helyzet 1776-ban forradalomhoz vezetett. George Washington, ki a Gyarmati Erõk vezetõje volt, majd az Egyesült Államok elsõ elnöke a többi alkotmányozó alapítóval az oldalán megnyerte a teljesen esélytelen Függetlenségi Háborút és lefektette az alkotmányos Amerika alapjait. Az elsõ másfél század során az ország a saját területi feltárásaival és belsõ fejlesztéseivel volt elfoglalva. Az amerikai politika a kvázi arisztokratikus kezdetektõl kiindulva egyre erõsödõ demokratikus képet mutatott az 1820-as 1830-as években. De a gyors terjesztkedés és drámai lélekszám növekedés ellenére a rabszolgaság szelleme továbbra is megosztotta az országot Észak és Dél között. A rabszolgaságot támogatók és ellenzõk közötti nézeteltérés egy véres Polgárháborúban csúcsosodott ki, mely négy évig tartott és több százezer életet követelt. Végül az Únió megmaradt és a központi szövetségi kormány a háború elõtti állapotához képest nagyban megerõsödött. [PARAGRAPH:2]A Polgárháborút követõen az ország egy példa nélküli növekedési pályára állt a hosszú küzdelem és újjáépítés után. A következõ két évtizedben az ipari termelés, az ipari munkások és gyárak száma megkétszerezõdött. Európai bevándorlók, nyugati terjesztkedés, városi növekedés, technológiai fejlõdés, és temérdek amerikai találmány - többek között telefon, írógép, nyomdagép, fonográf, elektromos világítás, pénztárgép, légfék, hûtõ és az autó - mind közrejátszott az amerikai fejlõdésben, miközben a részvénytársasági forma széles körû használata a gazdasági életben új lehetõségeket teremtett a nagyszabású vállalkozások pénzügyi támogatásához. Annak ellenére, hogy Amerika a világ vezetõ ipari hatalmává vált alig foglalkozott a nemzetközi politikával. [PARAGRAPH:2]Az 1898-as Spanyol-Amerikai háború jelezte, hogy az Egyesült Állomok a világ egyik fõ katonai ereje, de az I. Világháború alatt került az ország a világpolitika központjába. Az 1919-es Versailles-i békekonferenciát követõen Amerika hátat fordított a világnak és egy inteziv gazdasági növekedést produkált az 1920-as évek alatt. Sajnálatosan ez a gazdasági fellendülés nem tartott sokáig. A Wall Street-i tõzsde 1929-ben becsõdölt és a 30-as években hanyatlás következett. A növekvõ munkanélküliség és bankcsõdök közepette Franklin Roosevelt-et választották elnöknek, ki az ország stabilitását tûzte ki céljául, melyet a "New Deal" nevû új gazdaságpolitikájával kívánt elérni. Gazdasági tekintetben a program vegyes sikert ért el, de visszaállította az emberek reményét és bizalmát, melyre abban az idõben nagy szükség volt. Roosevelt ezután az Egyesült Államokat a II. Világháború nehézségeiben vezette, majd néhány hónappal a gyõzelem elõtt elhunyt. [PARAGRAPH:2]A Szövetségesek gyõzelme a II. Vilgáháborúban Amerikát a világ egyik "szuperhatalmává" tette a Szovjetúnió mellett. Néhány rövid év után a két szövetséges ellenféllé vált a Hidegháborúban és negyven éven keresztül nem került sor diplomáciai kapcsolatra. Az Egyesült Államok prosperált az 1950-es években, a szociálisan és kultúrálisan zûrös 60-as évek után hanyatlás következett a 70-es években, melyet a következõ évtizedekben sikerült normalizálni. A Szovjetúnió 1989-91-es összeomlása után Amerika maradt az egyedüli szuperhatalom. Napjainkban az ország nem hagyományos hadsereggel néz szemet a hadszíntéren, hanem terrorista csoportok fenyegtik, kik nem tesznek különbséget katonai és civil célpontok között. Magasan képzett speciális alakulatok, mint az Amerikai Tengerészgyalogos veszik fel a harcot a terroristákkal. De a nyomasztó gazdasági és katonai ereje ellenére az Amerikai Egyesült Államoknak a világ többi nemzetével együtt kell mûködnie, hogy a modern világ fenyegetéseivel sikerrel vegye fel a harcot.
TXT_KEY_CIV_ARABIA_PEDIA
[TAB]Before the spread of Islam and the Arabic language, the term "Arab" referred to any of the nomadic residents of the Arabian Peninsula. When used in a modern context, "Arab" refers to any of the Arabic-speaking peoples who reside on the Atlantic Coast of Africa, Southwestern Iran, Egypt, Sudan, Saudi-Arabia, Syria, and Iraq. The earliest nomadic inhabitants of the Arabian Peninsula herded their sheep, goats, and camels through an unforgiving desert environment; while those Arabs who settled in the oases provided date and cereal agriculture as trade staples for Arab caravans that transported spices, ivory, and gold from southern Arabia and the Horn of Africa to the civilizations farther north.[PARAGRAPH:2]During the 7th century AD, Muhammad emerged as the prophet for the religion of Islam, which was widely adopted by the Arab community. Islam unified the Bedouins and the town-dwellers of the oases, and within a century, spread throughout most of the present day Arab-speaking world. The newfound social organization that followed Islam offered new possibilities for the Arabs as agricultural production and intercity trading, particularly in luxury goods, saw significant increases. Gradually, the triad of temple, court, and market formed, as well as a standardized style of writing for laws and other texts. New institutions also emerged, including coinage, territorial deities, royal priesthoods, and standing armies, which further enhanced Arab power.[PARAGRAPH:2]By proclaiming his message publicly, Muhammad gained many followers. After his death, the succeeding caliphs continued to spread the faith of Islam far beyond the religion's birthplace in Mecca. Aside from initial conquests in Iraq and Syria, the Arab conquests penetrated regions including Anatolia, Northern Africa, and Iran. Using their Camel Archers to cross difficult desert terrain, the Arabs were able to create an empire stretching from Spain to the borders of India in barely more than a hundred years. The Arab empire of the medieval period was far more advanced than contemporary Europeans; Harun al-Rashid's Baghdad may have held a million people at the same time that Charlemagne's Aachen was a "capital" of ten thousand. Centers of learning attracted scholars from across the Muslim world to great cities such as Baghdad, Damascus, and Cordoba. The Arabs of this period made many advances in medicine, astronomy, mathematics, and other areas, as well as translating many of the classics of the Ancient Greeks into Arabic, thereby saving them from destruction.[PARAGRAPH:2]During the period of the Crusades, the Arabic world came under assault from Christian Europe. The greatest of Muslim generals from this period was Salah al-Din, better known as Saladin, who successfully defeated the Third Crusade and recaptured Jerusalem for the Arabs. In addition to his military skills, Saladin was known to be a pious man and was well-respected by his enemies as well as his allies - which was very unusual indeed for the Crusades.[PARAGRAPH:2]For most of the past five centuries, much of the Arab world has been ruled by foreigners; first by the Ottoman Turks, then by the Western colonial powers. Since the onset of de-colonization in the 1950s, traditional Arab values have been modified through the combined pressures of urbanization, industrialization, and Western influence. While urban Arabs still tend to identify themselves more by nationality than by tribe, village farmers revere the pastoral nomad's romantic way of life and claim a kinship with the great desert tribes of the past. As heirs to the ancient Egyptians, Babylonians, Persians, Hebrews, even to the Greeks and Indians, the societies created by Muslims bridge time and space. The original Arab tribes, in less than 20 years after Muhammad's death, defeated the Byzantine and Persian empires, occupied a vast territory from Libya to Persia, and then developed into the Arab, or Islamic, Empire known today.
[TAB]Az iszlám vallás és az arab nyelv elterjedése elõtt az "arab" kifejezést az Arab félsziget minden nomád lakosára használták. Modern értelemben "arab" alatt értünk minden arabul beszélõ embert, akik Afrika atlanti-óceáni partjainál, délnyugat Iránban, Egyiptomban, Szudánban, Szaud-Arábiában, Szíriában és Irakban élnek. Az Arab félsziget elsõ nomád lakói birkákat, kecskéket és tevéket tartottak a kemény sivatagi körülmények között; azok az arabok pedig, akik oázisokban telepedtek le datolyát és más gabonaféléket adtak az arab karavánoknak, kik fûszert, elefántcsontot, aranyat szállítottak Arábia déli részérõl és Afrika Szarváról az északi civilizációknak. [PARAGRAPH:2]A VII században Mohamed az iszlám prófétája széles körben elterjesztette a vallást. Az iszlám vallás egyesítette a Beduinokat és a oázisokban lakókat, és egy évszázadon belül a mai arab lakta területeken elterjedt. Az újonnan megalapított szociális szervezõdés, amit az iszlám hozott magával, új lehetõségeket teremtett az araboknak a mezõgazdaság és kereskedelem területén, különösen a luxuscikkek mutattak jelentõs fellendülést. Fokozatosan templomok, biróságok és piacok alakultak ki, hasonlóan az egységes íráshoz, melyet a törvény rögzítésére használtak. Újabb intizmények alakultak ki, mint a pénzverés, helyi istenségek, királyi papság és állandó katonaság, ami az arab befolyást tovább erõsítette. [PARAGRAPH:2]Tanítását kinyilatkoztatva Mohamed sok követõre talált. Halála után az õt követõ kalifák folytatták az iszlám terjesztését Mekka határain is túl. Irak és Szíria kezdeti meghódításai után az arab terjeszkedés tovább folytatódott Anatólia, Észak Afrika és Irán területén is. Tevés íjászaik segítségével a nehezen járható sivatagi területeket sikeresen ellenõrzésük alatt tartották, a birodalom Spanyolországtól India határáig terjesztette ki határait alig egy évszázad alatt. Középkorban az arab birodalom jóval fejlettebb volt, mint a vele egykorú európaiak; Harun al-Rashid Bagdadja milliós lélekszámú volt, míg Nagy Károly Aachen-je csak néhány tízezer lelket számlált. A muszlim világ tudományos központjai, mint Bagdad, Damaszkusz és Kordoba magukhoz vonzották a kor tudósait. Ebben az idõben az arabok az orvostudomány, csillagászat és matematika területén komoly áttörést értek el, valamint az ókori görög klasszikus mûvek közül is sokat lefordítottak arab nyelvre, így megmentve ezeket az enyészettõl. [PARAGRAPH:2]A keresztes hadjáratok idején az arab világ a keresztény Európa támadásainak középpontjába került. Ebben az idõben a legnagyobb muszlim hadvezér Salah al-Din volt, akit Szaladin néven ismert meg a világ. Sikerrel verte vissza a harmadik keresztes hadjáratot és visszafoglalta Jeruzsálemet az araboknak. Katonai képességein felül kegyes, jóindulatú ember volt barátaival és ellenségeivel szemben is, mely nagyon szokatlan volt akkoriban a keresztesek között. [PARAGRAPH:2]A legutóbbi ötszáz év alatt az arab világ nagy része külföldiek uralma alatt állt; elõször a törökök majd a nyugati gyarmatosítók foglalták el. Az 1950-es évek függetlenedése után a tradicionális arab értékek módosultak a városiasodás, iparosodás és a nyugati behatás nyomán. Miközben a városi arabok még mindig nemzetiségük és nem törzs szerint találják meg öntudatukat, addig a falusi gazdák mélyen tisztelik a nomád, romantikus pásztoréletet és a múltbeli, nagy sivatagi törzsek leszármazottainak tartják megukat. Mivel a muszlimok által létrehozott társadalom az egyiptomiak, babilóniaiak, perzsák, zsidók, görögök és indiaiak örökösének tartja magát, az arabok szerepe téren is idõn átívelõ. Az eredeti arab törzseket kevéssel Mohamed halála után a bizánciak és a perzsák legyõzték, hatalmas területet szerezve meg Líbiától Perzsiáig. Ez a terület lett napjaink arab - vagy iszlám - birodalma.
TXT_KEY_CIV_AZTEC_PEDIA
[TAB]The origin of the Aztec people is uncertain, but elements of their own tradition suggest that they were a tribe of hunter-gatherers on the northern Mexican plateau before their appearance in Meso-America in the 12th century. The Aztec were so called for Aztlan ("White Land"), an allusion to their origins in northern Mexico. It is possible that their migration southward was part of a general movement of peoples that followed, or perhaps helped trigger, the collapse of the Toltec civilization. The Aztecs settled on islands in Lake Texcoco and in 1325 founded Tenochtitlan, which remained their chief city. The basis of the Aztecs' success in creating a great state and ultimately an empire was their remarkable system of agriculture, which featured intensive cultivation of all available land, as well as elaborate systems of irrigation and reclamation of swampland. The high productivity gained by these methods made for a rich and populous state. The empire the Aztecs established was equaled in the New World only by that of the Incas of Peru, and the brilliance of their civilization is comparable to that of other great ancient cultures of the New and the Old World.[PARAGRAPH:2]Under a succession of ambitious kings they established a dominion that eventually stretched over most of present-day Mexico. By commerce and conquest, Tenochtitlan came to rule an empire of 400 to 500 small states, comprising by 1519 some five to six million people spread over 80,000 square miles. Valor in war, notably in the feared Jaguar Warrior formations, was the surest path to advancement in Aztec society, which was caste- and class-divided but nonetheless vertically fluid. The priestly and bureaucratic classes were involved in the administration of the empire, while at the bottom of society were classes of serfs, indentured servants, and outright slaves. The incredible story of a wandering tribe that was able to build an empire in one century (from the beginning of the 14th century to the beginning of the 15th) can be largely explained by three main factors: the Aztec religion, the thriving trade routes centered on Tenochtilan, and Aztec military organization. In 1502 the ninth emperor Montezuma II (1502-1520) succeeded his uncle Ahuitzotl as the leader of an empire that had reached its greatest extent, stretching from what is now northern Mexico to Honduras and Nicaragua. The Aztec empire was still expanding, and its society still evolving, when its progress was halted in 1519 by the appearance of Spanish adventurers.[PARAGRAPH:2]For all its apparent strength, the Aztec Empire had vulnerabilities that the Spanish were able to exploit. Aztec rule was based upon a system of tribute and fear over the surrounding peoples; every year, they were forced to pay the Aztecs money, goods, and a supply of captives to be sacrificed on the altar. Taking advantage of this resentment of their Aztec overlords, the tiny Spanish force was able to attract a massive army of some 30,000 Mesoamericans of many different tribes. After mistaking the Spanish for gods and inviting them into Tenochtitlan, Montezuma was taken prisoner by Hernando Cortes and died in custody. Montezuma's successors, Cuitlahuac and Cuauhtemoc, were unable to stave off the force raised by the conquistadors and, with the Spanish sack of Tenochtitlan in 1521, the Aztec empire came to an end.
[TAB]Az aztékok indián törzse az amerikai kontinens egyik legkiterjedtebb bennszülött civilizációját hozta létre a 14–15. században. Birodalmukat katonai hatalomra alapították a Mexikói-fennsíkon, a mai Mexikó középsõ és délebbi részén, a Mexikói-öböl és a Csendes-óceán között. Magukat mexikáknak nevezték, a legenda egyik változata szerint Huitzilopochtli, a törzs fõistene utasítására, aki egyúttal a harcosok patrónusa is volt. Az "azték" név a monda szerinti elõzõ hazájukra, Aztlán-ra utal (Aztlán jelentése: A gémek otthona). Fõvárosukat, Tenochtitlánt a mai Mexikóváros helyén, egy szigeten építették fel. Onnan kiindulva fõként déli és keleti irányban hódítottak területeket. Vallási-társadalmi berendezkedésüket, társadalmuk törvényi alapjait a korábban itt élt olmékoktól, és a késõbbi, harcosabb szellemû toltékoktól örökölték, illetve vették át.[PARAGRAPH:2]A 2–12. században vadász- és gyûjtögetõ nomád népekkel (összefoglaló nevükön a chichimec-ekkel) éltek együtt Mexikó északi fennsíkjain, majd dél felé húzódtak. Itt ütköztek össze a toltékokkal, egy hozzájuk hasonlóan agresszív törzzsel (fõvárosuk a Mexikóvárostól északra fekvõ Tula volt). Idõvel az aztékok sikeresen leigázták õket, és átvették katonai szervezetrendszerüket. A 13. században nyomultak be a Mexikói-felföldre, és alig száz év leforgása alatt uralmuk kiterjedt a mai Guatemala határáig. 1300 elõtt alapították elsõ fõvárosukat, a dombos vidéken fekvõ Chapultepecet (jelentése: A szöcskék dombja). Késõbb a Texcoco-tó nyugati partján telepedtek le. A 14. század elején visszavonultak a tó jól védhetõ szigeteire, és ott alapították meg 1325-ben Tenochtitlánt, ahol ma Mexikó fõvárosa fekszik. Katonaállamuk részben más városokkal kötött szövetségben, részben folytonos és igen agresszív hódításokkal számottevõ birodalommá nõtt, amelynek lényeges bevételi forrása a leigázott népektõl szedett sarc volt. 1372-ben választották meg elsõ uralkodójukat, Acamapichtlit (uralkodása: 1376–1395). 1428-ban megalakították Tenochtitlán, Texcoco és Tlacopán városállamok katonai szövetségét, amiben a vezetõ szerepet Tenochtitlán vívta ki. Ezzel megalapították az Azték Birodalmat, amely 1521-ig állt fenn. Legnagyobb területét az 1502-ben hatalomra került II. Moctezuma király idején érte el: határait két óceán mosta, lakóinak száma elérte a 2 millió fõt.[PARAGRAPH:2]A királyoktól a legutolsó emberig a birodalom minden lakójának teljes életét áthatotta a spiritualitás. Teremtésmítoszuk szerint elõttük már négy birodalom (és az emberiség generációi) létezett, az övék volt az ötödik. Az istenek mind a négy elõzõt elsöpörték különbözõ világkatasztrófákkal, és azt hitték, az övéknek is vége szakad majd egy 52-éves világkorszak végén. Az utolsó ilyen korszakukban ráadásul egy üstökös megjelenése is nyugtalanította a papokat, és 1519-ben egy nagy templomtüzet is baljós jelként értelmeztek. Hittek egy fehérbõrû, jóságos félistenben Quetzalcóatl néven, aki a régmúltban földmûvelésre és építészetre tanította a tolték törzseket. A jóslat szerint valahonnan keletrõl kellett hazatérnie amerre erdetileg eltûnt; így történt, hogy amikor 1519-ben egy maroknyi spanyol katona és kalandor partra szállt, vezérüket, Hernán Cortés-t még Moctezuma is a hazatért félistennek vélte. Miután Cortés és társai megszállták Tenochtitlánt, eldöntötték hogy az ördögimádó aztékokkal nem tárgyalni kell, hanem tûzzel-vassal át kell õket téríteni a keresztény hitre, és elfoglalták a Tlaloc tornyát. Cortés kitakaríttatta a templomot, oltárt emeltetett benne, elõtte pedig felállították a keresztet és kifüggesztették Szûz Mária képét. Az aranyakat és drágaköveket eltávolították, a falakat virágokkal díszítették.[PARAGRAPH:2]Ezután Cortés elment a fõvárosból. Az aztékok papi testülete helyettesétõl, Alvaradótól kért engedélyt, hogy a nagy teocalli-ban Huitzilopochtli tiszteletére megrendezhessék az évenként szokásos tömjénáldozat ünnepségét. Alvarado két feltételt szabott: nem áldozhatnak embert és fegyver nélkül kell megjelenniük. Vagy hatszáz azték vonult fel ünnepelni, a legelõkelõbb nemesi családok tagjai. A fegyvertelen hívõket az ünnepség tetõpontján a spanyolok lerohanták, és mind egy szálig lekaszabolták. Az alattomos vérfürdõ hatására az aztékok fellázadtak. Alvarado a palotában sáncolta el magát, és azt sikerült megtartania Cortés seregének visszatértéig. Az aztékok az elfogott Moctezuma helyetteséül annak egyik fivérét, Cuitláhuacot választották, és csaknem szünet nélkül ostromolták a palotát. Cortésnek sikerült áttörnie Alvaradóhoz, de maga is bent rekedt az ostromgyûrûben. Többször is kirohant, és mindannyiszor nagy veszteségeket okozott az aztékoknak, azok viszont lerombolták az összes, a palota szigetét a város többi részével összekötõ hidat. Moctezuma, aki valószínû továbbra is a visszatért Quetzalcóatlnak vélte Cortést, békítõ beszédet intézett alattvalóihoz, a nép azonban megkövezte. II. Moctezuma, az aztékok egykori nagy uralkodója, majd a spanyolok foglya 1520, június 30-án halt meg. Az uralkodó elvesztése után Cortés kitörésre szánta el magát. Hordozható hidat ácsoltatott, és megpróbálta kihasználni azt, hogy a Napot tisztelõ aztékok idegenkedtek az éjjeli harctól. Ez a spanyol történelemben a noche triste, azaz "szomorú éjszaka".[PARAGRAPH:2]A maroknyi spanyolnak a kezdetlegesen felfegyverzett azték harcosok tízezrein kellett keresztültörnie július elseje éjszakáján. Cortést és embereit nem vették észre egészen addig, amíg el nem érték a töltés útját. Ekkor zuhogni kezdett az esõ, ami egy idõre gyakorlatilag harcképtelenné tette az íjászokat, és a csúszós talaj erõsen megnehezítette a spanyolok haladását. A hordozható híd besüppedt a sárba, ahonnan nem tudták többé kiemelni. A szervezett visszavonulás fejvesztett meneküléssé fajult, a hadsereg csoportokra bomlott. Ki gyalog, ki lóháton vetette magát az árokba, hogy elérje a túlsó partot. A zsákmány mind odaveszett. Reggelre a spanyolok mintegy harmada és a szövetséges tlaskalánok negyede-ötöde ért ki a városból, valamennyien kisebb-nagyobb sebekkel. Odaveszett minden tûz- és lõfegyver, az íjak egy része, a lovak többsége. Nyolc napig tartó csatározások közepette a spanyolok megpróbálták elérni a szövetséges indiánok területét, mígnem 1520. július 8-án az Otumba völgyében nagy, és látszólag minden korábbinál jobban szervezett azték sereg állta útjukat. Cortés maradék húsz lovasával az élen betört az azték sorok közé, átvágta magát a parancsnok gyaloghintójáig, és megölte Cihuacul-t, az aztékok fõvezérét. Amikor meglengette annak vezéri jelvényét, az aranyhálót, a túlerõben lévõ aztékok fejvesztve menekülni kezdtek; ezután már ekkora sereget soha többé nem tudtak összeszedni. Az Azték Birodalom abban a pillanatban bukott el, amikor Hernán Cortés az aranylobogót meglengette. Cuauhtémoc (Ahuitzotl fia, az aztékok utolsó uralkodója), ellenállásra buzdídotta népét, de harca hiábavaló volt. Cortés elfogta, magával vitte egy yucatáni expedicióra, és árulással vádolva felakasztatta egy ceiba fára.
TXT_KEY_CIV_BARBARIAN_PEDIA
[TAB]The term "barbarian" was created by the Greeks; it was originally used to denote any foreigner. Since then it has gained a more negative connotation, and it is commonly applied to civilizations deemed "inferior" to one's own. The Chinese, for instance, thought of all foreign cultures - everybody from the Manchus to the Turks to the Europeans - as barbarians. Rome applied it to the Huns and the Germanic tribes, as well as to the more advanced Gauls.[PARAGRAPH:2]In Civilization IV, the term denotes people that are not part of any organized civilization appearing in the game, but are instead old-style hunter-gatherers who prey on the "weak" civilized world. Though some barbarians may have acquired fairly advanced weaponry - swords and axes, for example - and though they may occasionally capture or even build their own cities, they remain at heart brigandic nomads, destroying everything that comes in their path. Barbarians cannot be bargained with or appeased: they must be destroyed - before they destroy you!
[TAB]A barbárok koronként változó, de többnyire pejoratív stílusértékû kifejezésével az ókortól napjainkig folyamatosan árnyalódó jelentéstartalommal a saját kultúránktól idegen, esetleg mûveletlen, bárdolatlan népelemeket, közösségeket írjuk le. Eredetileg az ókori Görögországban jelölték barbarosz (ß??ß????) kifejezéssel a nem görögöket. A szó feltehetõleg a ’dadogó, érthetetlenül beszélõ' kifejezésbõl ered, s aki nem volt hellén, azt barbárnak tekintették. Egyes népekkel azonban kivételt tettek, így a Nagy Sándor korabeli makedónokat és a rómaiakat sem tekintették barbárnak. A barbárok a régi görög felfogás szerint idegennyelvû népek, de a perzsák ellen vívott szabadságharctól kezdve a szónak megvetõ értelme is volt, jelezve a durvaságot, a kegyetlenséget, a mûveletlenséget.
TXT_KEY_CIV_CHINA_PEDIA
[TAB]Despite political and social upheavals that frequently ravaged the country, China is unique for its longevity and resilience as a politico-cultural entity. Most of China's cultural progress has been accomplished with relatively little outside influence; even when the country was ruled by such "barbarian" peoples as the Chin or Mongols, these were soon absorbed into the fabric of Chinese culture. The casting of bronze and the development of an alphabet date from the period of the Shang dynasty - China's first, believed to have dominated north China from the mid-16th to mid-11th century BC. The overthrow of the Shang dynasty by the Chou (1111-255 BC) spanned three generations; although the vibrant Chou culture produced some of history's greatest philosophers and artists, among them Confucius and Lao-zi, the final two centuries of the dynasty saw China engulfed by a series of civil wars known as the "Warring States" period (403-221 BC). [PARAGRAPH:2]The fighting came to an end when Qin Shi Huang managed to conquer all of his rivals and establish the Ch'in Dynasty (221-206 BC). He became the first Chinese Emperor, and was the first man to unite all of China under a single ruler, but the Ch'in Dynasty was unable to outlive his death. The subsequent Han dynasty was founded by Liu Pang, who also assumed the title of emperor in 202 BC. The four centuries of the Han were ones of considerable changes in imperial, political, cultural, and social development. The Han undertook massive engineering projects (including the Great Wall), and established a Chinese identity that would survive until the advent of Communism. The Cho-ko-nu, a type of repeating crossbow, was developed during the Han period and remained in use by the Chinese for almost two thousand years.[PARAGRAPH:2]By the end of the 2nd century AD the Han Empire had virtually ceased to exist, and was followed by a lengthy period of rival kingdoms that did not end until 618 AD, when the T'ang dynasty came to power. The T'ang were followed by the Sung Dynasty (960-1279 AD), which collapsed in the face of the Mongol invasions. By securing the allegiance of the Hsi Hsia in Tibet (1209), Genghis Khan disposed of a potential enemy and prepared the ground for an invasion of China. For several years Mongol armies pillaged the country; finally, in 1214 Genghis overwhelmed the capital of the northern Chin (modern Beijing). During the next decades there was an uneasy truce between the Mongols in the north and the Sung state in the south. The Mongols resumed their advance in 1250 under Kublai Khan, grandson of Genghis. [PARAGRAPH:2]From 1267 onward, the Mongols, this time assisted by the armored horsemen and auxiliary troops of north China, attacked on several fronts. When organized resistance ceased soon afterward, foreign invaders controlled the whole of China for the only time in history. The Mongols occupied China for a century, but ineptitude on the throne, factionalism at court, and rivalries among generals weakened their rule. Out of this turmoil emerged a new native dynasty, the Ming (1368-1644), known for patronage of the arts. Before turning inward and reverting to an isolationist policy in 1424, the Ming period saw extensive trade with India and Arabia, and Ming navigators may have reached the Americas before Columbus. The Ming were followed by the Manchus (1644-1911), the last imperial dynasty of China, marked by continuous warfare, Western imperialism, rampant corruption, and bureaucratic ineptitude.[PARAGRAPH:2]In the wake of the disastrous Boxer Rebellion, the imperial court could no longer maintain support among the peasantry and army; revolution (1911-1912) followed. The first half of the 20th century saw the disintegration of the old order in China and the foundations of a new society, begun by the short-lived democratic Republic (1912-1920), which quickly degenerated into the dictatorship of Chiang Kai-shek. A new revolution, led by the Nationalist Party (KMT) and the Chinese Communist Party (CCP), erupted. Although they had been united against the Japanese invasion, by the end of World War II civil war raged in China. Nationalists and Communists raced to take over Japanese-held territories, built up their forces, and fought limited engagements while still conducting negotiations; during 1947-1948, after initial Nationalist victories, the strategic balance shifted in favor of the Communists. Four years after Japan's surrender, a profound and popularly based revolution had swept China, and, in October 1949 Mao Zedong proclaimed the People's Republic of China. In 1966, the Communists at the instigation of Mao launched the disastrous "Cultural Revolution," a ten-year assault on "traditional values" and "bourgeois thinking" which ultimately left the country in disarray. After Mao's death in 1976, his rival Deng Xiaopeng assumed power and began social and economic reforms that would see China return to world prominence. China today is one of the world's rising powers, but exactly what course its leaders will chart next remains uncertain.
[TAB]Kína az egyik legõsibb civilizáció. A Sárga folyó évenkénti áradásai során lerakott termékeny hordalékon már az i. e. 6. évezredben kialakult a földmûvelõ életmód. A mondabeli elsõ kínai császár Huang Di, i. e. 2100-ban megalapítja az elsõ kínai államot a mai Peking környékén, majd megkezdõdik a többi kínai királyság kialakulása is. I. e. 221-re teszik, hogy a Qin állam Zheng vezetésével legyõzi a többi tizenegy nagy fejedelemséget, és létrejön az egységes kínai állam. A létrejött császárság etnikumok szempontjából igen változatos, azonban a legtöbb irányból védett, keletrõl a tenger, délrõl az áthatolhatatlan erdõségek, nyugatról a hegyek védik. Mindössze északról sebezhetõ a vidék. A nomád népek támadásait kivédendõ épült meg az i. e. 5-1. évszázad között a kínai nagy fal erõdrendszer, melynek egységesítése Zheng császár érdeme. [PARAGRAPH:2]A Qin-dinasztia, majd az azt követõ Han- és Jin-dinasztia uralkodása során Kína óriási fejlõdésen megy keresztül. Azonban a virágzásnak a hunok i. sz. 316-os hódítása vet véget, amely következtében Kína 589-ig sok részre szakadva marad. Az 589-ben, a Sui-dinasztia által egyesített Kína, késõbb a Tang-dinasztia vezetésével 875-ig ismét egységes, amikor is sok fejedelemségre esik szét, eljön az „öt dinasztia kora”, amely 960-ig tart. A Song-dinasztia vezetése alatt Kína újraegyesül, amíg 1127-es dzsürcsi hódítás, majd az 1279-es mongol betörés után véget ér a kínai uralkodók kora. 1279-ben Kubiláj mongol vezér lesz a kínai császár, megalapítja a Yuan-dinasztiát, amely helyébe 1368-ban a Ming-dinasztia lép. Végül, 1644 és 1911 között a mandzsu Qing-dinasztia uralkodik. Ez a dinasztia húzza meg Kína jelenlegi határait, amint elfoglalja Tajvant és Tibetet, valamint megegyezik Kína északi határáról Oroszországgal. A terjeszkedés a 18. század végéig tart, amikor is meghal Qianlong császár és megindul Kína bomlása. [PARAGRAPH:2]Az 1842-es, majd 1856-60-as ópiumháborúk során Kína az egyenlõtlen szerzõdések révén lényegében függõségbe kerül, elsõsorban Angliától, de más akkori nagyhatalmaktól is . Közben az elnyomott tömegek egyre növelik erejüket, az 1901-ben levert boxerlázadás után, 1911-ben polgári demokratikus forradalom dönti meg a császárságot, köztársaság alakul. Azonban hamar káosz keletkezik az országban, ahol nem ritka az intervenció, elsõsorban Japán és Anglia részérõl. A közben megalakuló népi egységfront 1925-ben polgárháborúba kezd, amely 1949-ig különbözõ okok és elvek mentén folyamatosan tart. Ekkor a kommunisták a szárazföldrõl kiszorítják a Kuomintang pártot (Nemzeti Párt) Tajvan szigetére, létrejön a Mao Ce-tung vezette Kínai Népköztársaság, és 1950-ben Tajvanon a Kínai Köztársaság. 1958-ban Mao meghirdeti a sztálinista politikát átvevõ „Nagy ugrást”, amely az 1966-69-es kulturális forradalomban teljesedik ki. A '70-es évektõl kezdve Kína folyamatosan bontja le merev, diktatórikus rendszerét, és halad a kapitalista gazdaságpolitika felé, miközben a kommunizmus végig rendszeren marad, így a demokráciát követelõ 1989-es diáklázadást is vérbe fojtja a karhatalom.
TXT_KEY_CIV_EGYPT_PEDIA
[TAB]Few civilizations have left such an indelible mark on history as that of ancient Egypt. Though the first settlers of the Nile valley are thought to have arrived as early as 7000 BC, it wasn't until the legendary king Menes unified Upper and Lower Egypt that the region began to develop a cohesive sense of culture and identity. This First Dynasty (2925-2775 BC), with its capital at Memphis, was followed by 26 more over the next 2700 years. Writing was the major instrument in the centralization and self-preservation of Egypt. The two basic forms of writing, hieroglyphs and the cursive form known as hieratic (used on papyrus), were invented at much the same time in late pre-dynastic Egypt (about 3000 BC). Writing was used chiefly for administration and until about 2650 BC no continuous texts were recorded; the only literary texts written down before the early Middle Kingdom (1950 BC) seem to have been lists of religious practices and medical treatises. Another strength was the Egyptian religion, which was one of the most enduring of the ancient world, through which Egypt became a highly stratified, highly efficient society. Egypt's economic strength allowed for the support of a priestly class, who were tasked with the spiritual well being of the people yet able to devote their time to the study of religion, astronomy, philosophy, and mathematics. The priesthood also served the functions of a state bureaucracy, carrying out the edicts of the Pharaoh and managing his financial and diplomatic affairs. The great organizational and economic power of Egypt allowed the rulers to accomplish unmatched works of construction. The Great Pyramids of Giza, completed in the Fourth Dynasty (2575-2465 BC), still stand as one of mankind's most impressive feats of engineering and logistics.[PARAGRAPH:2]Prior to 1700 BC, no outsiders had ever held dominion over Egypt. That changed when the Hyksos, a Semitic people, overran Lower Egypt. Thereafter, Egypt's borders were defended by capable Libyan warriors and the elite often rode into battle in War Chariots, which were able to use speed to outflank opponents and break up organized formations of troops. It was under the rule of Hatshepsut, a woman who managed to exercise power despite the prohibition that the pharaoh must be male, that the Hyksos were driven out of the country through the use of such chariots. Egypt's greatest military strength, however, lay in the employment of mercenaries from Macedonia, Greece, Nubia and many other neighboring peoples - Egyptian gold was always their most valuable military asset. However, this was not enough to guarantee the isolation of the richest land in the Mediterranean world. Egypt fell to the Assyrians, and then to the Persians yet even during the plunder of Xerxes' governors, Egyptian culture and religion survived. Alexander the Great liberated the Egyptians from Persian rule in 332 BC and established the city of Alexandria, which was to become the new capital of Hellenic Egypt under the rule of the Macedonian Ptolemaic dynasty (332-30 BC), the last Egyptian kingdom. The kingdom was one of several that emerged in the aftermath of Alexander's death and the struggles of his successors. It was the wealthiest, and for much of the next 300 years, the most powerful politically and militarily.[PARAGRAPH:2]The able Ptolemies ruled in an unbroken line until the death of Cleopatra VII in 30 BC. Her suicide marked the end of Pharaonic rule and the beginning of Egypt's centuries as a Roman and Byzantine province. Although swept by the Islamic tide in 642 AD, Egypt was to remain under foreign occupation - Arabic, Ottoman, French, and British - until after World War I, when she finally gained her independence from a British administration weary of overseas conflict. From 1922 through 1952, Egypt appeared to be one of the world's most successful constitutional monarchies. But it was ripe for revolution; the military coup of July 1952 led by Gamal Nasser, ironically, finally made Egypt an island of stability in a turbulent Middle East.
[TAB]A terület viszonylagos elszigeteltsége és a folyó évenkénti áradásai következtében a Nílus völgyében alakult ki az ókori Egyiptom, az ókor egyik legfejlettebb civilizációja, miután Ménész (egyes forrásokban Mina) Kr. e. 3000 körül egyesítette Alsó- és Felsõ-Egyiptomot. A birodalom mintegy háromezer évig állt fenn; az utolsó (XXX.) dinasztia hatalmát a perzsák döntötték meg (Kr. e. 525). A folyton lázongó tartományt a Kr. e. 332-ben foglalták el Nagy Sándor csapatai, majd halála után egyik hadvezére, I. Ptolemaiosz Szótér vezetésével ismét függetlenedett. A hellenisztikus Egyiptom központja Alexandria lett, amely az ókor egyik legnagyobb, legpezsgõbb kultúrájú városává nõtte ki magát. Az ország a Kr. e. 3. században a Római Köztársaság szövetségesévé és fõ gabonaellátójává, majd az elkövetkezõ évszázadok során mindinkább alattvalójává vált. A Ptolemaidák birodalma Kr. e. 30-ban szûnt meg, amikor Augustus elfoglalta, utolsó uralkodója, VII. Kleopátra pedig öngyilkos lett. Egyiptom ettõl kezdve a Római Birodalom része lett, mint a császárok magánprovinciája; továbbra is kiemelt szerepet játszott Itália és Róma városának gabonaellátásában. A kereszténység a 3. században rohamosan elterjedt a tartományban, és itt bontakozott ki a többek között Remete Szent Pál és Remete Szent Antal nevével fémjelzett remete-, majd a Szent Pakhomiosz által kialakított szerzetesi mozgalom. Egyiptom Kr. e. 395-ben a Keletrómai Birodalom része lett, és az Alexandria központú kopt egyház monofizitizmusából fakadóan számos konfliktus terhelte viszonyát Konstantinápollyal.[PARAGRAPH:2]A Mohamed próféta hirdette iszlám által egyesített arabok Amr ibn al-Ász vezetésével a 640-es években hódították meg a tartományt, melynek az újonnan alapított al-Fusztátot (ma Kairó része) tették meg központjául. Az iszlamizáció és arabosodás csak lassan haladt elõre, a helyi keresztény kopt lakosság a középkor végéig megõrizte fontosságát az államéletben. Egyiptom az Omajjádok, majd az Abbászidák kalifátusa alatt is megõrizte kitüntetett jelentõségét, mint a központi bevételek jelentõs forrása. A központi hatalom gyengülését kihasználva a 868-ban kinevezett Ahmad ibn Túlún emír (helytartó) függetlenedett Bagdadtól, és Szíria nagy részét is befolyása alá vonta. A kalifátus ideiglenes megerõsödése és a Túlúnidák hatalmának hanyatlása lehetõvé tette, hogy 905-ben ismét központi irányítás alá kerüljön Egyiptom, de csak rövid idõre. 939-ben az új helytartó, Muhammad ibn Tugdzs al-Ihsíd önállósodott, szintén meghódítva Szíriát. Utódainak hatalmát a mai Tunéziából kiinduló Fátimidák döntötték meg, akik 969-ben foglalták el a tartományt, megalapítva az új fõvárost, al-Káhirát (Kairó). Az iszmáilita síita Fátimidák kora Egyiptom számára a gazdasági és kulturális virágzás ideje volt, bár a dinasztia hatalma a 11. század közepén meggyengült. A Fátimidák 1171-ig tartó uralmánnak, mely során Egyiptom a keresztes háborúk egyik fõszereplõjévé vált, Szaláh ad-Dín, azaz Szaladin vetett véget, megalapítva az Ajjúbida-dinasztiát. Az egyiptomi mellett több szíriai ágra szakadó dinasztia viszonylag rövid életû volt, Kairóban 1250-ben asz-Szálih Ajjúb hajdani szultán rabszolga státuszú katonai és állami adminisztrációs célokat ellátó kísérete, a mamlúkok vették át a hatalmat. A tehetséges mamlúk szultánok a 13. század végére meghódították Szíriát, megállították a mongolok terjeszkedését (Ajn Dzsálút, 1260), és felszámolták a szentföldi keresztes államok írmagját is (Akkon eleste, 1291). A mamlúk idõszakban a 14. század elsõ fele, an-Nászir Muhammad uralma jelentette a fénykort: az uralkodó hatalma stabil volt, és az államot komoly külsõ erõk sem fenyegették. A hanyatlás azonban rövidesen megindult az 1347-ben lecsapó, majd rendszeresen visszatérõ pestisnek és a mamlúkrendszer belsõ hibáinak köszönhetõen. A szultánok nem tudtak örökletes hatalmat kialakítani, mivel az államhatalomba jutó mamlúkjaik pozícióik megõrzésére törekedtek, ezért az önállósodni vágyó szultánokkal rendszerint leszámoltak, és tehetetlen gyermekeket ültettek a trónra – vagy ha a belsõ pártharcokban épp nyerésre álltak, saját maguk foglalták el a trónt. Ezzel párhuzamosan a mamlúkok harcértéke is csökkent: a sereg nem modernizálódott, de még hajdani morálját és harcértékét sem volt képes megõrizni.[PARAGRAPH:2]Az Oszmán Birodalom egy kisebb, anatóliai konfliktust követõen 1516-ban tönkreverte a megroggyant Mamlúk Birodalom hadait Szíriában, majd 1517 elején bekebelezte Egyiptomot. A mamlúkréteg azonban továbbra is fennmaradt, és ellátta a szír-egyiptomi térség igazgatási funkcióit. Az Oszmánok gyengülése a 18. századra ahhoz vezetett, hogy Egyiptom gyakorlatilag függetlenné vált, és az egymással rivalizáló mamlúkok irányították. Ilyen helyzetben érkeztek Napoléon Bonaparte francia hadai 1798-ban a területre. A Szuezi-csatorna elkészülte (1869) után Egyiptom a világkereskedelem fontos központja lett, ugyanakkor pénzügyi válságba is került. Befektetései védelme érdekében a Brit Birodalom 1882-ben a gyakorlatban átvette a kormányzást, hivatalosan azonban Egyiptom 1914-ig az Oszmán Birodalom része volt. 1922-ben nyert részleges, majd a II. világháborút követõen teljes függetlenséget. 1952-ben I. Faruk királyt katonai puccsal eltávolították, és helyére fiát, II. Ahmed Fuádot nevezték ki. Az Egyiptomi Köztársaságot végül 1953. június 18-án kiáltották ki; elsõ elnöke Mohamed Naguib volt. Lemondása (1954) után Gamal Abdel Nasszer, az 1952-es forradalom kulcsfigurája vette át az elnöki hatalmat, és az egyiptomi nép birtokába vette a Szuezi-csatornát, mely az ún. szuezi válsághoz vezetett (1956). [PARAGRAPH:2]1958 és 1961 között Egyiptom és Szíria uniót alkotott, Egyesült Arab Köztársaság néven. Gamal Abdel Nasszer elnöksége alatt a Szovjetuniót tekintette legfõbb támogatójának annak ellenére, hogy az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik alapítója volt. 1968-ban az ún. hatnapos háborúban az izraeli haderõ súlyos vereséget mért az egyiptomira. Megszállta a Sínai-félszigetet. Gamal Abdel Nasszer 1970-ben bekövetkezett halála után hû támogatója, Anvar Szadat vette át a helyét, aki elõször lazított a szovjetekhez fûzõdõ kapcsolaton, végül felszámolta azt. 1973-ban összehangolt szír-egyiptomi támadás indult Izrael ellen (ún. jom kippuri háború), amit a zsidó állam csak amerikai diplomáciai segítséggel tudott visszaverni. Nem sokkal ezután az immár Washington felé orientálódó Szadat az ország gazdasági nehézségeire való tekintettel béketárgyalásokba kezdett, amelyet az 1978-as Camp David-i egyezménnyel pecsételtek meg. Ekkor Egyiptom elismerte Izrael állami létét, Izrael pedig kivonult a Sinai-félszigetrõl. Bár a nyugati közvélemény szemében nagyot nõtt, Szadat belsõ támogatása rohamosan csökkenni kezdett, végül 1981-ben merénylettel végeztek vele. Utódja a ma is hivatalban levõ Hoszni Mubarak lett.
TXT_KEY_CIV_ENGLAND_PEDIA
[TAB]In the classical age Britain lay on the periphery of the civilized world; Julius Caesar's visitations to the island in 55/54 BC were viewed as a daring voyage into the unknown. But in 43 AD the island was invaded by Roman soldiers under the Emperor Claudius, and it was to spend the next four centuries as a Roman province. The Romans built cities, roads, and great bathhouses, the ruins of which can still be seen today. With the collapse of Roman power under Germanic onslaught, tribal migrations into Britain began about the middle of the 5th century. The first arrivals were invited by a British chieftain to defend his kingdom against the Picts and Scots. These first mercenaries were from three tribes - the Angles, Saxons, and Jutes - which were located on the coastlands of northwestern Germany. Eventually, these peoples would themselves topple the existing order, and Britain would spend many centuries divided between various warring kingdoms such as Mercia, East Anglia, and others. The first political entity that could rightly be called "England" formed out of the efforts of the kingdom of Wessex to unite the island against the invasion of Danes and Vikings in the 9th century. But the English domination was fleeting; the subsequent Norman Conquest (1066) resulted in the subordination of England to a Frankish aristocracy, and the introduction of feudalism to the Isles.[PARAGRAPH:2]The Norman invasion reoriented England from the Scandinavian world to the Mediterranean one, and reintroduced many elements of Latin culture that had been lost in the Germanic invasions. The English Normans would eventually give rise to a purely British line of kings, the Plantagenets. Three centuries later, the Wars of the Roses was the final struggle between the Yorkist and Lancastrian descendants of the Plantagenets for control of the throne. When Henry Tudor, earl of Richmond, seized the crown in 1485, leaving the Yorkist Richard III dead upon the field of battle, few Englishmen would have predicted that 118 years of Tudor rule had begun. Elizabeth I (1558-1603) proved to be the most able Tudor monarch. No observer in 1558, any more than in 1485, would have predicted that despite the social discord, political floundering, and international humiliation of the past decades, the kingdom again stood on the threshold of an extraordinary age. Her reign ushered in two centuries of British exploration, colonization, and artistic and intellectual advances. When Elizabeth, the "Virgin Queen," died childless, Parliament offered the crown to the closest blood kin, James VI of Scotland, who became James I of England (1603-1625) and founded the Stuart dynasty. The Stuarts kings did not possess the best luck; Charles I was defeated by the forces of Parliament in the English Civil War and executed, and a scant four decades later his descendent James II was also overthrown in the "Glorious Revolution" of 1688. But despite all this turbulence, by 1700 England had merged with Scotland to become "Britain" and established an identity that would be both Protestant and Parliamentry.[PARAGRAPH:2]The British Empire was to be one based on trade and control of the seas. Using the soldiers commonly denoted "Redcoats", every major war Britain engaged in during the 18th and 19th centuries increased its colonial power. The Seven Years' War was particularly notable in this respect, and so were the Napoleonic Wars. By 1820 the total population of the British Empire was 200 million, 26%% of the world's total population. However acquired, all these acquisitions added to the crown's and the country's power and reputation. For the privileged and the rich, the Victorian era was pre-eminently one of confidence and arrogance, under the able guidance of Britain's two longtime Prime Ministers, Gladstone and Disraeli. Stretching from Australia and New Zealand through India, much of Africa, and Canada, the British Empire under Victoria was truly one on which the "sun never set."[PARAGRAPH:2]But the "long summer of peace" came to an end in the bloodbath of Flanders. Although Britain suffered far less physical damage than France and underwent no political revolution, World War I may have affected it more fundamentally than any other European power. The war was a catalyst for social and economic change. The mainstays of the early Industrial Revolution, such as coal mining, textile production, and shipbuilding, upon which British prosperity had been built, were now impoverished or redundant. Britain was slow to develop many of the newer manufacturing industries, such as those involving chemicals, electronics, and automobiles. British foreign policy for much of the postwar period aimed at rehabilitating Germany, while domestic policy focused on institutionalizing socialism to counter public concerns. In general, these movements were opposed by France and resulted in a rupture between Britain and its wartime ally, forcing France into a position of isolation that would have prodigious consequences for Europe with the rise of Hitler in the 1930s. World War II was a British victory, but left the nation bankrupt and unable to prevent the onset of decolonization in the 1950s and 1960s. Although Britons maintained a high standard of living, the British economy continued to perform poorly throughout the 1960s and 1970s. As a reaction, Margaret Thatcher (1979-1990) set out to end socialism in Britain. Her most dramatic acts consisted of a continuing series of statutes to denationalize nearly every industry that Labour had brought into public ownership during the previous 40 years. Promising that "we shall govern as New Labour," the Blair government installed in general elections in 1997 accepted some of Thatcher's foreign policies but also carried out the economic reforms it promised in its manifesto. Faced now with terrorist attacks that threaten the lives of ordinary civilians, Britain has pledged to work together with the United States and other nations to defend this attack on civilization.
[TAB]Az i. e. 2. század végétõl a Római Köztársaság befolyása elérte a Földközi-tenger nyugati és Franciaország déli részét. Ez a kapcsolatok kiterjesztéséhez vezetett Britannia és Róma között. Kezdetben ez csak a kereskedelemre vonatkozott. I. e.50 után Gallia meghódítása után a római befolyás egyre erõsödött. Britannia meghódítása elõtt a rómaiak már diplomáciai kapcsolatban álltak számos törzzsel. Ebben az idõszakban a déli területeken új településforma jelent meg, az oppida. Több ezek közül nemcsak politikai, gazdasági és vallási központként mûködött, hanem pénzérmék elõállításával is foglalkozott. I. e. 55-ben Julius Caesar római hadvezér légióival büntetõhadjáratot vezetett Britannia ellen. Ennek az volt az oka, hogy a brit kelták segítették a gall keltákat Róma ellenében. Julius Caesar Kentnél szállt partra és több törzzsel is megütközött. Bár a hadjárat sikeres volt, de átütõ sikert mégsem sikerült elérnie. i. e. 54-ben visszatért és legyõzte Cunobelin kelta királyt, majd hadisarc fizetésére kötelezte. Bár Britanniát nem sikerült elfoglalnia, de ez mégis politikai sikert jelentett Caesar számára. Ebben az idõszakban egyre több római telepes is érkezett Britanniába. Cunobelin törzsfõnök volt az elsõ, aki politikailag egyesítette a déli területeket és õt már Rex Brittonumként hívták, bár halálával ez az államiság megszûnt. Idõszámítás után 43-ban eljött a fõ római invázió ideje Britannia ellen Claudius császár uralkodása alatt. A hadjárat sikere révén Britannia római provincia lett. A hadjáratot Vespasianus, késõbbi római császár vezette i. sz.43-44-ben. Hóditásai révén kialakult a nagyjából a mai Anglia alacsonyabban fekvõ területeire korlátozodó Britannia provincia. A törzsek egy része meg sem próbált harcolni, azonban a kelták zöme a harcot választotta. I. e. 51-ben sikerült legyõzni Caratacust, a Catavellauni törzs vezetõjét, aki az invázió ürügyét szolgáltatta. Ezt követte a norfolki Boudica királynõ lázadása 60-61 körül. A helyzetet végül Cnaeus Julius Agricola római tábornok és helytartó stabilizálta hosszú távon és a hódításokat kiterjesztette a mai Skócia déli részére. Az északi határ végül a Hadrianus fal kiépítésével alakult ki. A meg nem hódított területeken fennmaradt a kelta uralom. A római uralom fejlõdést hozott Britannia számára. Új utak és városok épültek. Az elsõ fõváros Colchester volt, azonban stratégiai fekvése miatt, az addig jelentéktelen Londinium (a mai London) települést tették meg fõvárossá. A kereszténység a 3. és a 4. században kezdett elterjedni. I. sz. 367-ben a kelta pikt és kaledón törzsek északról megtámadták a romanizált területeket. Emellett zavart okoztak a szász kalózok is a 3. század elején. A Római Birodalom ereje olyannyira meggyengült, hogy a római hadsereg 409 és 410 körül kivonult Anglia területérõl, mivel a csapatokra máshol volt szüksége. Bizonyosfokú római adminisztráció még fennmaradt ezután is Britanniában, de az 450 körül már biztosan megszünt a Római Birodalom részének lenni.[PARAGRAPH:2]Az angolszász Anglia történelme a középkor korai szakaszától a normann hódítás közötti idõszakot öleli fel. A Római Birodalom bukásától és az ezt követõ Angolszász Királyság megalakulásától 1066-ig tartott. Az 5. és 6. századi angolszász Angliáról fennmaradt töredékes tudásanyagot egy Gildas nevû 6. századi brit írónak köszönhetjük. Erre az idõszakra tehetõ a legendás Artúr király uralkodásának ideje is, bár azt nem sikerült tisztázni, hogy õ valóban létezõ személy volt-e. Az Angolszász Krónikát az angol nép történetérõl a 9. századtól kezdték írni, mely szentek életérõl szól, azonban költeményeket, régészeti leletekkel kapcsolatos leírásokat és helyiségneveket is tartalmaz. A 7. és 10. század közötti idõszak fõ témája a kereszténység elterjedése és Anglia politikai egyesítése volt. A feltételezések szerint a kereszténységet három irányból terjesztették el Angliában. Róma délen, Skócia és Írország északon, illetve nyugaton fejtette ki a hatását. 500 környékén Anglia területén hét kisebb, önálló királyság létezett, az úgynevezett Heptarchia : Northumbria, Mercia, Kelet-Anglia, Essex, Kent, Sussex, és Wessex. Az angolszász királyságok gyakran léptek háborús koalícióra.[PARAGRAPH:2]Hódító Vilmos 1066-os gyõzelme II.Godwin Harald felett a hastingsi csatában, majd a normann megszállás éles fordulatot hozott a szigetország történelmében. Vilmos elsõ intézkedései között (adózási célzattal) összeíratta az ország lakosságát, annak vagyonát, földjeit. Vilmos egyszerre uralkodott a jelentõs hatalomnak számító Normandiában és Angliában. Õ és nemesei anglo-normann nyelven kormányozták a két országot. Ez még évszázadokig az arisztokrácia nyelve maradt, kitörölhetetlen hatást gyakorolva az angol nyelv fejlõdésére. Az angol középkort a gyakori belsõ és külsõ háborúk, lázadások, a nemesség és a királyi udvar intrikái jellemezték. Az ország önellátó volt gabonából, tejtermékekbõl, marha- és birkahúsból. Fõ exportcikke a gyapjú volt, amelyet az északi területeken tartott birkákról nyírtak, és Flandriában dolgoztak fel. A flamand textiliparral fenntartott kapcsolatok legalább annyira befolyásolták a korszak angol külpolitikáját, mint a Franciaországhoz fûzõdõ dinasztikus érdekek. Az önálló angol textilipar csak a 15. században jött létre, hatalmas lökést adva az ország gazdaságának, és megteremtve az eredeti tõkefelhalmozás alapját. I. Henrik jelentõs erõfeszítéseket tett az ország reformja és az angolszászok és normannok közötti ellentétek elsimítása érdekében. Egyetlen törvényes fia (hajóbalesetben bekövetkezett) halálával azonban a reformok megakadtak, a király halálával pedig hosszú évekig tartó sötét korszak köszöntött az országra. I. István (1135–1154) katasztrofális uralkodása alatt a hatalom a bárók kezébe jutott, s az országban eluralkodott a törvénytelenség, és belharcok törtek ki. Abbéli törekvésében, hogy megbékítse az országba rendszeresen betörõ wales-ieket és skótokat, jelentõs területekrõl mondott le. Vesztét végül unokatestvérével, Matildával, V. Henrik német-római császár korábbi feleségével való konfliktusa okozta: István ígéretet tett arra, hogy elismeri Matilda igényét a trónra, ezt azonban nem tartotta be. Emiatt Matilda férjével és féltestvérével 1139-ben partra szállt a szigeten, és fogságba vetette Istvánt. Bár Matilda foglalta el a trónt, rövid idõ múltán azonban ellentétbe került alattvalóival, és elûzték Londonból. Polgárháború tört ki, amely egészen 1148-ig, Matilda Franciaországba való visszatértéig tartott. István, bár nem könnyen, de komolyabb ellenállás nélkül uralkodott haláláig. Miután fia 1153-ban meghalt, megegyezett Matildával, így 1154-ben annak fia lépett trónra II. Henrik néven. Henrik uralkodása alatt a királyi hatalom megerõsödött a bárókéval és az egyházzal szemben. Jelentõsen felgyorsult a feudalizmus meghaladása irányába mutató társadalmi fejlõdés is[PARAGRAPH:2]Utódját, I. (Oroszlánszívû) Richárdot külföldön viselt háborúi kötötték le: a harmadik keresztes hadjárat, és a II. Fülöp ellen franciaországi birtokai megtartásáért vívott háborúk. Öccse, I. (Földnélküli) János ez utóbbiban fivérénél jóval sikertelenebb volt: elvesztette Normandiát (Calais kivételével) és számos más franciaországi birtokot. A hazai nemességgel és az egyházzal végképp elmérgesedett viszonya 1215-ben fegyveres felkeléssé fokozódott, amely rákényszerítette Jánost, hogy aláírja a nemesség jogait garantáló, a király hatalmát korlátozó Magna Cartát.[PARAGRAPH:2]A rózsák háborúja 1485-ben, a bosworth-i csatamezõn ért véget, ahol a korábban viszonylag ismeretlen, a Lancester-házzal rokonságban álló Tudor Henrik (a késõbbi VII. Henrik) legyõzte York III. Richárdot, aki a csatában elesett. Bár visszatekintve elmondható, hogy ez a gyõzelem végleg bebiztosította az utódlást a Lancester-párt számára, Henrik nem lehetett ebben biztos, hisz uralkodása során a York-ház még két alkalommal tett kísérletet a trón visszaszerzésére. Egy jelentõsebb (cornwalli) lázadástól eltekintve uralkodását béke jellemezte. VIII. Henriknek a római katolikus egyházzal való szakítása hátterében alapvetõen nem hitelvi, hanem az örökösödéssel kapcsolatos problémák álltak. Henrik ugyanis nem egyáltalán nem mutatott érdeklõdést a protestantizmus iránt, annál inkább kívánta viszont Aragóniai Katalintól való válása kimondását. Miután VII. Kelemen pápa ezt megtagadta, és Henrik kikiáltotta magát az anglikán egyház fejévé, az egyházszakadás folytán Róma és London viszonya a végletekig elmérgesedett. Ezt hatalmas felfordulás követte mind a politikában, mind az egyházban: Henrik elkobozta a szerzetesrendek vagyonát és az egyéb egyházi vagyon jelentõs részét, majd a királyi bevételek növelésére eladta azt a gentrynek, erõsen érdekeltté téve azt az angol reformációban. Az angol polgárháború 1642-ben tört ki, elsõsorban a Jakab fia, I. Károly és a Parlament közötti sorozatos összeütközések következtében. A parlamentiek 1645-ös gyõzelme Nasby-nél lényegében megsemmisítette a királypárti hadsereget. Károly Newarknál megadta magát a skót hadseregnek. A skótok 1647-ben átadták a Parlamentnek. Károly megszökött, és újrakezdte a harcot, de rövid idõ múlva ismét a Parlament kezére jutott, majd perét követõen lefejezték. 1649-ben kikiáltották a köztársaságot, amelyet 1653-tól „Lord Protectorként” Oliver Cromwell irányított. Õt jóval kevésbé nagyformátumú volt fia, Richard követte, aki rövid idõ múlva lemondani kényszerült, és 1660-ban helyreállították a királyságot, és II. Károly végre elfoglalhatta apja trónját.[PARAGRAPH:2]1707-ben az Acts of Union (Egyesülési Törvény) kimondta Anglia (és Wales) és Skócia egyesülését Nagy-Britannia Egyesült Királysága néven (röviden Nagy-Britannia Királysága). [PARAGRAPH:2]Az 1801. január 1-jén hatályba lépett Második Egyesülési Törvény hivatalosan is a brit korona fennhatósága alá rendelte Írországot, létrehozva "Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságát". Bár Anglia nem létezett tovább önálló államként, továbbra is megõrizte dominanciáját, politikai és gazdasági vezetõ szerepét. London továbbra is a terebélyesedõ birodalom központja maradt. A 19. század elejétõl a növekvõ létszámú munkásosztály egyre inkább kezdte megtalálni a saját hangját. Az ipar koncentrációja elvezetett a szakszervezetek kialakulásához, amelyek, bár kezdetben elnyomták õket, hamarosan kellõen megerõsödtek, hogy hatékonyan érvényesítsék a munkásság érdekeit. A chartista mozgalom kezdeteit az 1832-ben elfogadott Reform Billhez szokás kötni, amely a középosztály nagyobb részét választójoghoz juttatta, kizárta azonban abból a munkásosztályt. Ez utóbbi elárulva érezte magát, félrevezetéssel vádolva a kormányzatot. 1838-ban hat parlamenti tag és hat munkás bizottságot alapított, amely kiadta a Népi Chartát. Az 1848 forradalmi hulláma elkerülte Angliát. Viktória királynõ uralkodását a hatalmas társadalmi különbségek ellenére is széles konszenzus jellemezte. 1921-ben az angol-ír szerzõdéssel létrejött az Ír Szabadállam (a mai Ír Köztársaság), így a "maradék" ország neve "Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága" lett. A második világháborúban Anglia viselte a német bombázás terheinek túlnyomó részét, városaiban és infrastruktúrájában egyaránt rendkívül súlyos károk keletkeztek. Az ország hamar kiheverte a háborús veszteségeket, és, miközben a Brit Birodalom világgazdasági súlya gyorsan hanyatlott, Anglia megõrizte vezetõ szerepét a Brit-szigetek országai között. 1999-ben létrejött az önálló skót és wales-i parlament, Angliában azonban nem alakult hasonló testület, jelezve, hogy az intézkedések egyik célja az angol hegemónia mérséklése volt.
TXT_KEY_CIV_FRANCE_PEDIA
[TAB]Modern France has its roots in ancient Gaul. In the 2nd century BC Rome intervened on the side of Massilia (Marseilles), a Greek colony founded in 600 BC, in its struggle against the barbarian tribes of the hinterland. The result was the formation, in 121 BC, of the Roman Provincia in what is now southern France; between 58 to 50 BC Julius Caesar seized the remainder. For more than four centuries Gaul enjoyed the benefits of Roman rule, and many ruins of aqueducts and bathhouses still dot the French landscape. After 395 AD the internal problems of the Empire encouraged barbarian penetration of Gaul. By 418, the Franks and Burgundians were established west of the Rhine, and the Visigoths had settled in Aquitaine. The period of the Merovingian and Carolingian Frankish dynasties (476-887) frames the Early Middle Ages.[PARAGRAPH:2]Following his ascension, the first Merovingian king, Clovis (481-511), consolidated the position of the Franks in northern Gaul. Clovis came to believe that his victories were due to the Christian God. Clovis' subsequent conversion assured the Frankish rulers of the support not only of the Catholic Church but of the majority of their own subjects. The Frankish kingdom reached its largest extent under Charlemagne (768-814), who united modern-day France, Italy, and Germany under his rule. After Charlemagne's death, his grandsons divided the kingdom into the three parts that have largely survived to the present. France was a divided kingdom for much of the medieval period, but power gradually began to accumulate in the hands of the rulers of the Ile de France region centered around Paris. By the rise of the house of Valois in 1328, France was the most powerful kingdom in Europe. Its ruler could muster larger armies than rivals; he could tap enormous fiscal resources; and the king's courts maintained royal supremacy. The history of France in the Late Middle Ages is dominated by efforts of its kings to maintain their suzerainty, efforts that, despite French advantages, were long frustrated.[PARAGRAPH:2]The Hundred Years War was an intermittent struggle between England and France in the 14th-15th centuries over a series of dynastic disputes, including the legitimate succession to the French crown. The war's turning point was reached in 1429, when an English army was forced to raise its siege of Orleans by a relief force organized by Joan of Arc. By 1453, England retained only Calais, which it finally relinquished in 1558. The French kings of the 16th century spent much of their time fighting the Hapsburg monarchs for control of Italy, while religious conflict between Catholics and Protestants led to a series of civil wars between 1562 and 1598.[PARAGRAPH:2]The ascension of the Bourbon line of kings beginning in 1589 brought renewed stability to France, and the country soared to some of its greatest heights during the long rule of Louis XIV (1643-1715). Under Louis, France became the artistic and intellectual capital of Europe. From his magnificent palace of Versailles, Louis was truly the "Sun King", the absolute master of all he surveyed. The French military was the most powerful in Europe at this time, known for the elite Musketeer units that served as the king's personal guard. France was so strong at this time that the other European nations kept banding together to stop France from conquering them - a pattern that would be repeated in the French Revolution.[PARAGRAPH:2]These intellectual developments, although significant by themselves, gave rise to a still more momentous change: the French Enlightenment. This movement was a cultural transformation based on rationalism, empiricism, and an amorphous concept of freedom found in the influential writings of figures like Voltaire (1694-1778) and Rousseau (1712-78). Compounding the situation was the bankruptcy of the French crown, which forced the king to call upon representatives of the people for additional taxes. Hence, what began in 1787 as a conflict between royal authority and aristocrats became a triangular struggle, with "the masses" opposing both absolutism and privilege. By any standard, the fall of the Bastille to the Parisian crowd in 1789 was a monumental event, a seemingly miraculous triumph of the people. But the French Revolution soon degenerated into a reign of terror and chaos. After a decade of violence and uncertainty, Napoleon terminated the bloodshed by overthrowing the French government in 1800, at the price of suppressing freedom altogether. In utter contrast to the Revolution, militarism became the defining quality of the Napoleonic regime. The French armies under Napoleon won victory after victory against all of the other great European powers, but decades of war led to the exhaustion of the nation and eventual defeat in 1815.[PARAGRAPH:2]However, the revolutionary fervor of the French citizenry was undiminished by the Napoleonic experience, and led to further revolutions in 1830 and 1848. The latter revolution lead to the short-lived Second Republic (1848-1852), which was overthrown by Napoleon's nephew "Napoleon III" who instituted the Second Empire (1852-1870). Following defeat in the Franco-Prussia War, the Third Republic (1870-1940) was formed, which survived the First World War but collapsed in the face of the German invasion in 1940. After the war, the period of the short-lived Fourth Republic (1947-59) was succeeded by the Fifth Republic (the current one), adopted in September 1958 by popular referendum. Although shorn of its past colonial holdings and aura of military invulnerability, France today remains a major economic power and influential member of the European Union.
[TAB]A mai Franciaország határai majdnem egybeesnek a történelmi Gallia (Alpokon túli) területeivel, amelyeket egykor Gallia Transalpina néven ismertek. A területen kelta (latinul gall) törzsek éltek. A i. e. 1. században Gallia egésze a terjeszkedõ Római Birodalom provinciája lett, a rómaiak mindenütt városokat építettek, az õslakosság pedig összekeveredett velük és átvette a latin nyelvet (romanizáció). A 2-3. század között a kereszténység is elterjedt. A 4. század végén egyre fenyegetõbbé vált a keleti határon áttörõ germán törzsek, majd az 5. századtól különösen a frankok jelenléte, akiknek nevébõl a „francia” elnevezés is származik. Az 5-9. század között az ország területe a Frank Birodalom részét képezte, amelynek legnagyobb uralkodója Nagy Károly volt. Utódai 843-ban a birodalmat három részre osztották, ennek nyugati részébõl, a Nyugati-Frank Királyságból alakult ki Franciaország, amely nevét a mai Île-de-France tartományról kapta[PARAGRAPH:2]Nagy Károly leszármazottai, a Karolingok uralták Franciaországot egészen 987-ig, ám a dinasztia ekkor kihalt. Ekkor Île-de-France hercegét, Párizs grófját, Hugo Capet-t koronázták királlyá. Az õ leszármazottaiból alakultak meg az országot uraló következõ nagy dinasztiák, a Capetingok, a Valois-ház és a Bourbon-dinasztia, amelyek a hosszú örökösödési háborúk és házassági szövetségek során végül az egész országot egyesítették. A királyság a 17. századtól élte a fénykorát, különösen XIV. Lajos uralma alatt (a „Napkirály”, 1643–1715). Ekkor Franciaország óriási hatással volt az egész európai politikára, gazdaságra és kultúrára, népességének gyors növekedése pedig Európa legnagyobb lakosságú országává tette. Megkezdõdött a francia gyarmatosítás is. A királyság 1792-ig állt fenn, amikor a Nagy Francia Forradalom kikiáltotta a köztársaságot. 1799-ben Bonaparte Napóleon ragadta magához a hatalmat. Seregeivel számos hadjárat során elfoglalta szinte fél Európát, és a meghódított országokban saját családja tagjait ültette trónra. Az oroszországi hadjárat azonban kudarccal járt, és a napóleoni háborúkban kb. egymillió francia katona halt meg. Mégis ez az idõszak volt a francia dicsõségnek és a francia nemzet kialakulásának nagy korszaka. Napóleon 1815-ös vereségét követõen, Franciaország újra királyság lett.1830-ban újabb forradalom tört ki, amelynek eredményeként alkotmányos királyságot vezettek be.[PARAGRAPH:2]1848-ban ismét forradalom következett, melynek során a Nemzetgyûlés kikiáltotta a „második Francia Köztársaságot”. Ez azonban rövid életû volt, 1852-ben Bonaparte Napóleon unokaöccse császárrá koronáztatta magát III. Napóleon néven (második császárság). Uralma alatt az egész ország gyors ütemben fejlõdött, meggyorsult a gyarmatszerzés is, és Franciaország európai pozíciói megerõsödtek. Végül III. Napóleon 1870-ben Franciaországot parlamentáris monarchiává nyilvánította. Ebben az évben azonban kitört a francia-porosz háború, amelyben Franciaország vereséget szenvedett. Miután a németek megszállták az országot, a király megbukott. 1871-ben polgári radikális – szocialista forradalom kezdõdött és megalakult a párizsi kommün. Ennek leverése után létrejött a „harmadik köztársaság”. Franciaország 1870 és 1914 között gyarmatbirodalmat épített ki (francia imperializmus). Létrejött a brit-francia szövetség (antant) a fegyverkezõ Németország ellensúlyozására.[PARAGRAPH:2]Franciaország az I. világháborúból, majd a náci német megszállást követõen a II. világháborúból is gyõztesként került ki. Ez azonban nem akadályozta meg a gyarmatbirodalom (Afrika, Ázsia, Óceánia) széthullását az 1950-es években. A háború után az úgynevezett „negyedik köztársaság”, majd 1958-tól máig az „ötödik köztársaság” következett, amely Charles de Gaulle vezetésével új alkotmányt dolgozott ki a köztársasági elnök megnövekedett jogkörével. 1968-ban baloldali diáklázadások törtek ki, a polgárháborús veszélyt sikerült elhárítani, azonban de Gaulle lemondott. Utódai, Georges Pompidou és Valéry Giscard d'Estaing még sokáig az õ nyomdokain jártak, majd 1981-ben a szocialista François Mitterrand vette át helyüket, aki számos szociális reformot hajtott végre. Mivel azonban a fõ társadalmi problémákat nem sikerült megoldania, bukása után megerõsödött a jobboldal. Az elnöki posztot 1995 óta Jacques Chirac töltötte be. A 2007-es elnökválasztáson a magyar gyökerekkel rendelkezõ Nicolas Sarkozy lett a köztársasági elnök. Franciaország külpolitikáját a 90-es évek óta az Európai Unió fejlõdésének elõsegítése, ezen belül különösen a Németországgal való kibékülés és együttmûködés jellemzi. 1999-ben bevezették az eurót. Ennek ellenére az ország lakossága a 2005. májusi népszavazáson az Európai Alkotmány ellen szavazott.
TXT_KEY_CIV_GERMANY_PEDIA
[TAB]Julius Caesar's Gallic Wars brought the Germanic tribes into the spotlight of history. Although Roman efforts to establish hegemony across the Rhine continued for decades, the frontier eventually stabilized along the Rhine and Danube rivers. At that time, Germanic culture extended from Scandinavia as far south as the Carpathians. Although it was heavily fortified, the frontier was never a barrier to trade or culture. Germanic fear of the Huns eventually drove many of the tribes inside the borders of the Roman Empire in the 4th and 5th centuries, where the weakened Romans were unable to contain them. The Eastern Roman Empire survived the crisis and lasted for another thousand years, but the Germanic peoples carved out their own independent kingdoms in the West.[PARAGRAPH:2]Of the various Germanics tribes that had invaded the Roman Empire, the Franks proved to be the most successful. The Merovingian kings and their Carolingian successors eventually brought much of what would later constitute Germany under Frankish control, but the ceaseless blows from Danes, Saracens (Muslims), and Magyars in the later 9th and 10th centuries weakened the kingdom's cohesion. Because the Carolingians themselves were unable to provide effective defense for the empire, there arose in nearly all the German lands powerful lines of margraves, counts, and hereditary rulers; their intrigues and wars against each other were interrupted only briefly by the rise of strong emperors such as Frederick Barbarossa (1155-1190). The subsequent history of Germany is, despite the role of the central rule of the Holy Roman Empire, one of the rise and fall of feuding principalities. It would be a thousand years before Germany was again unified under a single ruler.[PARAGRAPH:2]Out of the hundreds of states that made up Germany, it was the kingdom of Prussia that would eventually succeed in bringing them together. Beginning as a small duchy on the shores of the Baltic Sea, the rulers of Prussia gradually accumulated more and more territory through a combination of warfare and marriage agreements. King Frederick William I (1713-40) trained the Prussian army to be one of the finest in Europe, and his son Frederick II (1740-86) - also known as Frederick the Great - used it to win a series of military victories against the larger kingdoms of Austria and Russia. Frederick was also known as a patron of the arts, his court attracting intellectuals such as Voltaire from across Europe. Ruling as an enlightened despot, Frederick was equally skilled at defeating Russian invasions and playing the flute.[PARAGRAPH:2]Following its humiliation and defeat in the wars of the French Revolution and Napoleon, Prussia managed to bounce back and reorganize itself along more modern lines. Troubled by the popular uprisings that had occurred across Germany during the 1848 revolutions, William I of Prussia (1861-1888) considered abdicating in favor of his son, who was believed to have political views close to those of the liberal opposition. He was persuaded, however, to consider forming a new government led by Otto von Bismarck, the Prussian ambassador to Paris. In September 1862, Europe was startled by the news that a statesman with a reputation for conservatism, nationalism, and [realpolitik] had become the prime minister of Prussia. Bismarck proved to be a master strategist, and the new German Empire was proclaimed in January 1871, in the aftermath of three short and decisive wars against Denmark, Austria, and France. In the span of a decade, Bismarck had unified Germany - or, as some would say, Prussia had conquered it.[PARAGRAPH:2]The same nationalism that had brought unity would also bring disaster. Ignoring the careful diplomacy that had isolated Prussia's opponent in each of Bismarck's wars, Germany rushed into World War I against a coalition of Britain, France, and Russia. Despite initial successes, the war eventually turned into a stalemate that Germany could not win, especially once the United Stated entered the war on the Entente side in 1917. Already staggering under a vengeful peace imposed by the Western Allies following World War I, the worldwide economic collapse that began in 1929 proved the catalyst for political extremism. Although bitterly opposed to each other, the Nazis and Communists during the next decade succeeded in mobilizing the political and economic resentments generated by defeat and depression. When Hitler finally became chancellor in January 1933, it was not on the crest of a wave of popular support but as the result of ruthless political intrigue. [PARAGRAPH:2]World War II is appropriately called "Hitler's War." Spearheaded by Panzer formations using revolutionary new tactics, Hitler came close to realizing his aim of establishing German hegemony in Europe. But the turning point of the war came with his decision to send his Panzers into Soviet Russia. Though at the end of 1942 an ultimate German victory still seemed possible, by spring 1945 the Third Reich was prostrate. As a legacy of surrender and the ensuing Cold War, a truncated Germany was divided into two zones of military occupation. While under Soviet rule East Germany suffered and stagnated, West Germany's recovery from total economic and political prostration at the end of World War II was of such dramatic proportions as to become a modern legend. The swift and unexpected downfall of the Soviet order in Europe led to a unification treaty, ratified by the West German Bundestag and the East German People's Chamber in September 1990. After 45 years of division, Germany was once again a united nation. Today Germany is one of the world's economic powerhouses, and a leading force in the European Union.
[TAB]Az elsõ német Reich, más néven a Német-római Birodalom a Frank Birodalom 843-as felosztásakor jött létre (amelyet Nagy Károly alapított 800. december 25-én), és különbözõ formákban egészen 1806-ig létezett, amikor is a napóleoni háborúk egyik eredményeként felbomlott. Története során a császári hatalom gyengült, egyre nõtt a fejedelmek önállósága, akik közül a hét leghatalmasabb (a választófejedelmek) választották a császárt. Luther Márton fellépésével Németországban kezdõdött a reformáció, amelynek messze ható következményei lettek Európa szellemi életére. Magában Németországban pedig a harmincéves háború, majd a német kisállami rendszer megszilárdulása lett a következmény. 1815 és 1871 között Németország független államok tucatjaiból állt, ezekbõl 39 a Német Szövetség (Deutscher Bund) tagja volt.[PARAGRAPH:2]A második Reich, a Német Császárság kikiáltása 1871. január 18-án, a Versailles-i kastélyban történt, a franciák porosz-francia háborúban elszenvedett 1870-es veresége után. Németország egyesítésében jelentõs szerepet játszott Otto von Bismarck, a 19. századi Németország legjelentõsebb államférfija. Franciaország a napóleoni háborúk óta, amikor legyõzte Németországot, a németek legnagyobb ellenségének számított. 1914-ben, az I. világháború kezdetén Németország behatolt Franciaországba. Kezdeti sikerek után a háború rengeteg áldozatot követelõ lövészárokháborúvá alakult. A világháború 1918-ban véget ért, a német császárt lemondásra kényszerítették, majd az 1918-ban kitört forradalom leverése után a császárságból létrejött a Weimari Köztársaság. A versailles-i békeszerzõdés Németországot tette felelõssé a háború kirobbantásáért. A rossz gazdasági helyzetben – amelynek részben a kemény békefeltételek, részben a gazdasági világválság volt az oka – egyre több német támogatta az antidemokratikus pártokat, jobb- és baloldaliakat egyaránt. Az 1932. júliusi és novemberi rendkívüli választásokon a nemzetiszocialisták 37,2% és 33,0%-os eredményt értek el. 1933. január 30-án Adolf Hitler lett Németország kancellárja, az 1933. március 23-án született felhatalmazási törvény pedig, gyakorlatilag megszüntetve a köztársaság alkotmányát, diktátorrá tette.[PARAGRAPH:2]A Harmadik Birodalom (Reich) a nemzetiszocialisták birodalma volt, 1933-tól 1945-ig. 1934-ben Hitler lett Németország birodalmi elnöke is, ezzel a teljes hatalom a kezében összpontosult. Hitler politikája, amely nyomán a Német Birodalom megtámadta a szomszédos államokat, a II. világháború 1939. szeptember 1-jén történt kitöréséhez vezetett. Németország és szövetségesei kezdetben komoly katonai sikereket értek el, és a kontinentális Európa nagy részét elfoglalták, beleértve a Szovjetunió európai területeit is. 1943. november 28-án, a teheráni konferencián a szövetséges hatalmak megegyeztek, hogy az Amerikai Egyesült Államok 1944 májusáig partra szállt Nyugat-Európában és megnyitotta az úgynevezett második frontot. Ezzel egy idõben a Wehrmacht erõinek lekötése érdekében a szovjet Vörös Hadsereg is általános támadást indított a keleti fronton. Az Egyesült Államok késlekedett a partraszállással: arra csak június 6-án került sor (D-day). A Vörös hadsereg a megegyezésnek megfelelõen röviddel a partraszállást követõen 2,5 millió katonával és 6000 páncélossal támadást indított a Wehrmacht Központi Hadsereg csoportja (Heeresgruppe Mitte) ellen 350 000 német hadifoglyot ejtve. 1945. április 16-án a szovjet Vörös Hadsereg elérte Berlint. Az ostrom során Hitler öngyilkos lett, majd nem sokkal késõbb, 1945. május 8-án Németország letette a fegyvert. A háború következményeként az ország jelentõs területeket vesztett, 15 millió németet ûztek el korábbi otthonából, és 45 évre ún. amerikai, angol, francia és szovjet zónákra osztották az országot. Számos kiváló német tudóst, orvost, mûvészt, színészt, zenészt, karmestert, közgazdászt, építészt és mérnököt fosztottak meg évekre a további németországi munkalehetõségektõl, mára bebizonyítottan indokolatlanul.[PARAGRAPH:2]1949-ben két német állam jött létre. A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK, köznyelven: Nyugat-Németország) 12 német szövetségi tartományból az angol, amerikai és francia megszállási zónák területén, és a Német Demokratikus Köztársaság, (NDK, köznyelven: Kelet-Németország) öt német szövetségi tartományból a szovjet megszállási zóna területén. 1955. május 5-én mondta ki az állam a teljes függetlenséget, és 1955. május 9-én csatlakozott a NATO-hoz. Az 1961. augusztus 13-tól létesített Berlini Fal teljesen elszigetelte a két német államot. A szocializmus európai bukása után, a Németországot megszállva tartó angol, francia, és szovjet csapatok kivonulása után, Németország önrendelkezési jogát visszakapta, és az 1945-ben a szovjetek által kihasított keleti országrész 1990-ben csatlakozott a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ma Németország az Európai Unióban minél szorosabb politikai, védelmi és biztonsági együttmûködés létrehozására törekszik.
TXT_KEY_CIV_GREECE_PEDIA
[TAB]The period following the catastrophic collapse of the Mycenaean civilization in Greece (about 1200 BC) was marked by a series of migrations by barbarian peoples from the north, leading to the formation of a number of city-states - prominent among these, Sparta and Athens - and a phase of Greek colonization along the shores of the Mediterranean. For several centuries, Greek history was a provincial tale of neighbors squabbling over scarce resources. But it was also the dawn of philosophy and science, the era when the bard Homer composed his great epic poems the Iliad and the Odyssey. There seems to be no good reason why the Hellenes, clustered in isolated city-states in a relatively poor and backward land, should have struck out into intellectual regions that were only dimly perceived, if at all, by the splendid civilizations of the Yangtze, the Tigris and Euphrates, and the Nile valleys - but they did.[PARAGRAPH:2]The Persian Wars (492-449 BC) were sparked by a revolt of Greek colonies in Asia Minor and brought the Greeks onto the stage of world history. Athens and Eretria sent a small fleet in support of the revolt, which the Persian emperors took as a pretext for launching two invasions of the Greek mainland. In 490 BC a Persian army under Darius I (522-486 BC) landed unopposed on the plain of Marathon; following an appeal to the Spartans, the Athenian-led Greeks won a decisive victory. A larger second invasion ten years later, blunted by the valiant stand by the Spartans and Thespians at Thermopylae (481 BC), ended with the crushing defeat of the Persian fleet at Salamis. Sporadic fighting between Greek alliances and Persia continued for another 30 years, before the Peace of Callas (449 BC) finally ended the hostilities. The surprising Greek triumph ensured the survival of Greek culture and political structures.[PARAGRAPH:2]Growing tensions among the victors led to the Peloponnesian Wars (431-404 BC), fought between Athens and Sparta. The Athenian League was, in fact, an empire that included most of the island and coastal states around the shores of the Aegean Sea, while Sparta was leader of an alliance of independent cities that included most of the major land powers of the peninsula. The end finally came in 404 BC when, starved by an impenetrable blockade, Athens capitulated. Athens' devastation and decline was perhaps the worst casualty in a war that crippled Greek unity. [PARAGRAPH:2]By this time, a new power was growing in the north of Greece. In 353 BC, Philip I was in undisputed control of a much-enlarged Macedonia. Phalanx tactics were known from ancient Sumer and Egypt, but Philip perfected the tactical use of these spear-wielding forces in dense, massive blocks of eight or even sixteen ranks, sacrificing flexibility and mobility in order to achieve maximum protection and power. Unless Alexander (336-323 BC) was himself responsible for his father's assassination in 336 BC, he could not have foreseen the moment of his succession - but he was certainly well prepared. Educated by Aristotle and left in charge of Macedonia during Philip's attack on Byzantium, Alexander had defeated the barbarians people called the Maedi in 340 BC; two years later he had commanded the left wing at the battle of Chaeronea, in which Philip defeated the allied Greek states and became master of all Greece. Using his father's soliders to good effect, Alexander invaded the Persian Empire and began one of the greatest campaigns in history. Ten years and thousands of miles later, Alexander had destroyed the Persian Empire and carved out a kingdom stretching from from Macedonia to the borders of India. By the time of his death at the age of 33, Alexander had initiated a new age by spreading Hellenism in a vast colonizing wave throughout the Middle East and created, at least economically and culturally (if not politically), a single civilization stretching from Gibraltar to the Punjab, open to trade and intellectual intercourse.[PARAGRAPH:2]However, the Greek empire could hardly survive Alexander's death. During a 40-year (323-280 BC) interregnum, the provinces became independent kingdoms, with various of Alexander's generals rising to rule through bloodshed and assassination, yet they were unable to ally against the coming of a new military power. By 350 BC, Rome was encroaching on the westernmost Greek settlements, beginning a 200-year conquest of the Hellenic world that Alexander had created. With the defeat of Cleopatra and Marc Anthony, Octavian's forces occupied Egypt and the last kingdom of Alexander's successors fell to Rome. For two millennia, Greece was part of the Roman, then Byzantine, and finally the Ottoman empires. Following an uprising supported by Britain, Russia, and France, Greece's existence as an independent nation gained formal recognition in 1832. Greece fought on the Allied side in both world wars, and was occupied by the Germans during World War II. A civil war followed the conflict, in which pro-Western forces defeated their pro-communist opponents. Greece today is a modern democracy and part of the European Union, and tens of thousands of tourists visit the country every year to see its rugged beauty and great monuments from the past.
[TAB]A minoszi civilizáció is az égei-tengeri civilizációk része volt, amely ugyan szerepel a görög mitológiában, de a népe nem volt görög. A görögök az akhájok majd a dórok bevándorlása után sok kulturális elemet átvettek a korábban ott lakó népekrõl, ezekrõl tanúskodik a sok jövevényszó is a görögben. A görögök a tudomány mai állása szerint Balkán-félszigetre több hullámban vándoroltak be az i. e. 3. évezred végétõl kezdve. Az utolsó ilyen hullám a dór vándorlás volt. Az i. e. 16-11. századig tartó kor a mükénéi Görögország idõszaka volt, amely leginkább a trójai háborúról, Homérosz elbeszélésébõl ismert. Az i. e. 11-8. századig tartó idõszak az úgynevezett görög sötét kor, amirõl nem szól elsõdleges forrás, és csak gyér régészeti leletek maradtak fenn belõle. Másodlagos és harmadlagos szövegek, mint Hérodotosz Hisztoriai, Pauszaniasz Görögország leírása, Diodórosz Bibliothéké és Szent Jeromos Khronikon c. munkája, rövid kronológiát és királylistákat tartalmaznak erre az idõszakra vonatkozóan. Az i. e. 8. század a poliszok korának kezdete. A politikai alapegységek az önálló görög városállamok, a poliszok lettek, amelyek közül különösen Athén emelkedett ki, létrehozva a sajátos athéni demokráciát.[PARAGRAPH:2]Az i. e. 6. századtól számítjuk a klasszikus görög civilizáció korát. Az idõszak elsõ szakaszát két nagy háború határozta meg, a görög-perzsa háború (i. e. 500-i. e. 448), majd a peloponnészoszi háború (i. e. 431-i. e. 404). Ez utóbbi Athén teljes vereségével ért véget, és egy ideig Spárta, majd i. e. 371-tõl Thébai lett Görögország legerõsebb polisza. I. e. 346-ban azonban az eredetileg a mai Görögország északi területét uraló makedón király kiterjesztette hatalmát valamennyi görög poliszra, kiépítve a Makedón Birodalmat. A hellenisztikus kor i. e. 336-tól i. e. 30-ig tartott. Kezdetét a makedón Nagy Sándor (Alexandrosz) uralkodásától számítjuk. Halála után hadvezérei, a diadokhoszok felosztották egymás között a birodalmat, így három nagy hellenisztikus állam jött létre. A görögök és a makedónok állama mellett, ahol az Antigonidák voltak az uralkodó család, létrejött a Szeleukoszok által irányított Szeleukida Birodalom, amely Szíriából, Mezopotámiából és Kis-Ázsia egyes részeibõl tevõdött össze. A harmadik nagy állam Egyiptom lett, ahol a Ptolemaidák lettek az uralkodók. A keleti és a görög kultúra összeolvadása jelentõs gazdasági fellendülést eredményezett. Elõtérbe került az árutermelés, óriási metropoliszok jöttek létre. Ezek lettek az ipar, a kereskedelem és a kultúra központjai is (pl. Alexandria, Pergamon). A hellenisztikus államokat despoták uralták, általánosan elterjedt államforma lett a monarchia. A görög lakosságú városok kiváltságos helyzetet élveztek, és a hadsereg mellett az uralkodók támaszai voltak. E támogatás fejében belsõ önállóságot kaptak, ügyeiket maguk intézhették, leginkább ezekben a városokban virágzott a hellenisztikus kultúra. I. e. 187-123 között Görögország fokozatosan a Római Birodalom részévé vált. A rómaiak ugyanakkor a görög kultúra befolyása alá kerültek. A rómaiak helyi közigazgatást hagytak a görögöknek, és nem szüntették a meglévõ politikai struktúrákat. Athénban például az Agora továbbra is a politikai és polgári élet színtere maradt. Caracalla dekrétuma i. sz. 212-ben minden görögországi szabad felnõtt férfire kiterjesztette a római polgárjogot. Caracalla dekrétuma felgyorsította azt a folyamatot, amely a római hatalom Itáliából Görögországba és keletre való áthelyezõdéséhez vezetett.[PARAGRAPH:2]Az oszmán-török uralom idején kétféle vándorlás indult meg a görögök között. Az egyik magával ragadta a görög értelmiséget nyugatra, ahol résztvevõi lettek a Reneszánsz felívelésének. A másik a síkságokon élõ görögöket a hegyvidékre telepítette át. Görögország hegyvidéki jellege miatt a törökök nem tudták elfoglalni az egész görög félszigetet, mivel nem létesítettek sem állandó kormányzati, sem állandó katonai jelenlétet. A szárazföldön és a szigeteken mindenfelé hegyi klánok jöttek létre. A 16. század végétõl a görögök kezdtek visszatelepdni a síkságokra. A török millet rendszer hozzájárult az ortodox görögök összetartásához, mert az vallási alapon elkülönítette a birodalom különbözõ népeit. A görög ortodox egyház etnikai-vallási szervezet volt, ami segítségére volt a görögöknek, hogy megõrizzék etnikai, kulturális és nyelvi örökségüket az oszmán uralom idején. A síkságokon élõ görögök vagy keresztények voltak, elviselve az idegen hatalom minden terhét, vagy kriptokeresztények – görög muszlimok, akik titokban gyakorolták a keresztény hitet. Sok görög vált kriptokereszténnyé, hogy elkerülje a súlyos adókat, akik ugyanakkor identitásukat a görög ortodox egyházhoz való titkos kapcsolatuk fenntartásával fejezték ki.[PARAGRAPH:2]Az oszmán uralom a 19. század elejéig tartott. A görögök a görög függetlenségi háborúban lázadtak fel 1821-ben, kinyilvánították függetlenségüket, de csak 1829-re jártak sikerrel. Az európai elitek a függetlenségi háborút – a török atrocitásokkal együtt – romantikus fényben látták. Önkéntesek (pl. Lord Byron) jöttek harcolni. A törököknek már-már teljesen elfojtották a felkelést, de végül a fenyegetõ angol-francia-orosz intervenció miatt nem tették ezt meg. Az orosz külügyminiszter, Joannisz Kapodisztriasz – maga is görög – hazatért, hogy az új köztársaság elnöke legyen. Néhány év múlva nyugati bábáskodással a köztársaságból monarchia lett, az elsõ király Bajorországból, a második Dániából érkezett. A 19. és 20. század folyamán a görögök számos törökök ellen vívott háborúban próbálták meg határaikat kiterjeszteni, hogy minden görög a görög államban élhessen. A terület lassacskán növekedett, 1947-ben érte el a jelenlegit. Az I. világháborúban Görögország az antant hatalmak oldalán állt a törökök és a központi hatalmak ellenében. A háború után a nagyhatalmaktól megkapta Kis-Ázsia egy részét Szmürnával – ma Izmir – aminek jelentõs görög lakossága volt. Ekkor a török nacionalisták Musztafa Kemál Atatürk vezetésével megdöntötték az oszmán kormányzatot és legyõzték a görögöket, kiszorítva õket Kis-Ázsiából. Ekkor spontán lakosságcsere ment végbe a két ország között.[PARAGRAPH:2]1936-ban Metaxas tábornok ragadta magához a hatalmat, és Mussolini fasiszta-paternalisztikus rendszeréhez hasonló módon kormányzott - külpolitikájában azonban angolbarát maradt. A második világháborúban Görögország a szövetségesek oldalán harcolt. Olaszország megtámadta 1940-ben, miután a görögök nem teljesítették Mussolini követeléseit, de Görögország visszaverte a támadást. Ekkor Hitler kényszerûségbõl közbeavatkozott és elfoglalta az országot. Kréta szigetén zajlott le a háború legnagyobb német ejtõernyõs támadása az azt védõ britek ellen. A náci megszállás idején görögök ezrei haltak meg csatában, koncentrációs táborban vagy éhínség következtében. A zsidó közösség legnagyobb részét a megszállók elpusztították. A felszabadulás után a gazdaság romokban hevert. Véres polgárháború tört ki a kommunisták és a királypártiak között, ami eltartott 1949-ig. Az 1950-es és 1960-as években Görögország lassan fejlõdött elõször a Marshall-terv kölcsöneinek és segélyeinek, majd a turisztikai szektornak köszönhetõen. 1967-ben a hadsereg államcsínnyel ragadta magához a hatalmat, a gyanú szerint a CIA segítségével. 1974-ben végül a ciprusi válság, Észak-Ciprus török inváziója miatt megbukott a görög és a ciprusi junta is. Az 1975-ben tartott népszavazás nyomán demokratikus rendszer alakult ki, sok világháborús és azutáni menekült ekkor hazatért. Görögország 1981-ben belépett az Európai Unióba, és az euró létrehozásakor 2001-ben az euróövezetbe. Görögország, Törökország között jelenleg is feszültség van egyrészt Ciprus miatt, másrészt az Égei-tenger gazdasági kiaknázása ügyében. Jugoszlávia felbomlása óta pedig az általa csak Szkopjei Köztársaságként emlegetett Macedón Köztársasággal, – annak a görög Makedóniával megegyezõ neve miatt – amit FYROM (Former Yugoslav Republic Of Macedonia) néven ismer el sok ország emiatt. Magyarország elismerte a Macedón Köztársaság nevet.
TXT_KEY_CIV_INCA_PEDIA
[TAB]Hundreds of years ago, a group of people calling themselves the Inca settled the Cuzco Valley high in the Andes Mountains of South America. Where they had come from was a mystery that still remains unsolved. Although their purpose for settling such a rugged and inhospitable landscape was unclear, the end result of their arrival is without doubt. In time, the Inca built an empire that spanned the Pacific coast as far south as Argentina and as far north as Ecuador, some 2000 miles of hills, mountains, valleys, and coastline. In just a short time (roughly 100 years), the Incan Empire dominated South America and is, to this day, considered one of the finest empires the world has ever known. Starting with the ninth ruler, Pachacuti Inca Yupanqui, the Inca began their expansion. Pachacuti won his first military campaign against the Chanca people, consolidated control over his cultural base of Cuzco, then turned his army south and conquered the Colla and Lupaca tribes. Though not the first Incan ruler, Pachacuti was by many accounts one of the finest Pre-Columbian persons that ever lived. It was under the rule of Huayna Capac, however, that the Incan Empire reached its greatest height. When his father died in 1483 and he became emperor in his own right, Capac continued the campaigns of the previous emperor, eventually extending the empire's borders into what is modern Colombia. A dedicated ruler, Huayna did much to improve the lives of his people. In addition to building temples and other works, Huayna greatly expanded the road network, along which he built storehouses for food so that aid could be quickly rushed to any who were in danger of starvation.[PARAGRAPH:2]Like many other groups that preceded the Inca (the Chimu, the Nazca, the Moche), Incan society was heavily dipped in the worship of powerful gods. Their pantheon contained such lofty omnipotents as Viracocha (the god of creation), Inti (the sun and father of the Inca Dynasty), Illapa (god of rain, thunder, and lightening), Pacha Mama (mother of the earth), and Mama Cocha (mother of the lakes). Grand ceremonies were held frequently to honor these gods, for the Inca believed that if one did not give thanks and obedience to the gods, bad things would happen. The world of the Andes Mountains is full of ecological wonders - and ecological disasters such as earthquakes, severe storms, and volcanic activity. The gods held sway with these events and thus the proper respect had to be paid at all times. [PARAGRAPH:2]The Inca called their empire Tahuantinsuyu (Land of the Four Quarters?), which was divided into four provinces. Each province was controlled by a local governor called the apu; below him were the local rulers - the curacas - and even lower still the district headsmen - the camayoc. Through this governmental structure, the Sapa-Inca could rule the empire with impunity. Additional structures were also put in place, such as the Imperial road system, which was built along the steep inclines of mountains, interspersing bridges and stone walkways, stone steps, and flat brick highways. In addition, way-stations known as tambos were constructed at strategic points along the roads, giving travelers and important dignitaries a place to rest and prepare for the next leg of their journey.[PARAGRAPH:2]The Incan army was also well organized. When called upon to fight, each province would muster squadrons of men armed with maces, bows and arrows, slings, darts, and spears. These fierce Incan warriors, known as the Quechua, conquered much of the Andes and coastal regions of what is now Peru and Ecuador in the period between 1440 and 1530 . During a battle, slingers would let fly a shower of rocks to soften the enemy lines. Then, archers would release their shafts, darts would fly, and then the shock troops would hit, in a torrent of screams and shouts meant to confuse and terrify the wavering opposition. Incan warfare was very successful. But nothing could prepare the empire for what was coming.[PARAGRAPH:2]After the glorious reign of Huayna Capac, the empire began to erode under a series of internal and external disasters. A bitter civil war between half brothers Huascar and Atahuallpa, the sons of Capac, stretched the empire to the breaking point. Atahuallpa won the war, quickly killed his half-brother, and declared himself king. But, in 1532 AD, Spanish Conquistadors, under the command of Francisco Pizarro, entered the Cajamarca Valley and brutally attacked Atahuallpa and his subjects, killing many and taking the Sapa-Inca hostage. Eventually, Pizarro killed Atahuallpa, pillaged the empire of its riches, and brought an end to the mighty Incan civilization.
[TAB]A 12. században egy õslakos dél-amerikai indián törzs útnak indult a perui hegyek közül, hogy a termékeny Cuzco völgyben új otthonra leljen. A fõváros, Cuzco fölemelkedése a 13. században kezdõdött. 1438-ban a második inka, Pacsakutek Cuzcóból indított hódító háborút. Északon a mai Kolumbiáig, délen Közép-Chiléig jutott. Utóda Tupak Amaru folytatta a hódító háborúkat. A 15. század végére már 1 millió 140 ezer négyzetkilométer kiterjedésû birodalmat mondhattak magukénak, amelyben 10 millió ember élt. Eredményeiket erõs hadseregeiknek és jól szervezett közigazgatásuknak köszönhették. Az [inkák bevezettek újításokat is és az õket megelõzõ civilizációk eredményeit is sikeresen adoptálták és alkalmazták. Az utak építését már az elõzõ leg itt élt népek elkezdték ,az inkák pedig továbbfejlesztették a hálózatot. [PARAGRAPH:2]Mérnökeik kövezett utakat építettek, s ezek az egész országot behálózták. Kb. 16 ezer kilométernyi utat építettek.Az utak mentén pihenõházakat (tambo) építettek amely hatékony futárszolgálatuk alapja volt.A tambók egyidejûleg voltak boltok és díjbeszedõ helyek ahol az utazóktól beszedték az útdíjat. Itt kaptak élelmet és tiszta ruhát a futárok és az állami alkalmazottak. Az információkat külön erre a célra kiképzett futárok hordták a birodalom távoli részeibe. A futár (chasquis) elindult a hírrel és addig futott, mig a következö tambóhoz, pihenõhelyhez nem ért. Itt egy másik pihent futár vette át az információt tartalmazó csomóírást (kipu) és õ futott vele a következõ pihenõhelyig. Ez a rendszer egy gyors és hatékony postaszolgálat üzemeltetését tette lehetõvé .Így kommunnikáltak egymással a harcoló csapatok és így jutottak el a hírek a birodalom központjába.A megszállt területek falvainak lakóit kötelezték az utak és a pihenõházak folyamatos karbantartására . Elöljáróságok jöttek létre melyek az adók beszedését és a földek elosztását intézték . Ezekbõl az elöljáróságokból kis társadalmi közösségek alakultak ki . A birodalom élén az istenként tisztelt Sapa Inka (Nap fia), a legfõbb uralkodó állt, õ volt a Napisten képviselõje a Földön.[PARAGRAPH:2]Amikor 1525-ben az uralkodó, Huayna Capac meghalt, polgárháború tört ki két trónkövetelõ között. Az 1532-ben partra szálló spanyolok egy már szétesõfélben lévõ birodalmat találtak, így kevesen is gyõzni tudtak. Vezérük, Francisco Pizarro elfogatta Atahualpa inka uralkodót, aranykincseit ígérgetések fejében kicsikarta, végül kivégeztette. 1533-ra az egész Inka Birodalom spanyol uralom alá került.
TXT_KEY_CIV_INDIA_PEDIA
[TAB]The Indian subcontinent is the home of one of the world's oldest and most influential civilizations. From about 5000 BC, increasing numbers of settlements of subsistence agriculturalists began to appear throughout the Indus Valley; by 2600 BC some of these villages grew into urban centers, forming the basis for the early Harappan civilization, the peer of contemporary Egyptian and Babylonian civilizations. It was around this period that Hinduism, the world's oldest religion, began to take form. Unlike the Egyptians and Babylonians, however, a central state failed to form in India until a much later period. It was not until the Mauryan Period (325-185 BC) that the first Indian empire ruling most of the subcontinent took shape.[PARAGRAPH:2]Chandragupta Maurya was the warrior who carved out much of the territory that would form the Mauryan Empire. Using War Elephants to good effect, he defeated Alexander's successor Seleucus, the ruler of the eastern Greek holdings in Iran and India. It was under Chandragupta's grandson Asoka (272-232 BC), however, that the Mauryan Empire reached its height, covering the entire subcontinent except for the southern tip. Asoka's India possessed an elaborate administrative and tax-collecting system, and trade flourished due to his construction of roads. Asoka converted to Buddhism during his rule and gave up violent conquest in order to live a moral life. His ethical teachings can still be found inscribed on pillars and rockfaces across India today.[PARAGRAPH:2]A century later, the disintegration of the Mauryan empire gave rise to a number of feuding kingdoms, the Guptas and Pajputs in the north and Chola, Hoysalas and Pandyas in the south. These divided kingdoms were unable to stand against the coming Islamic tide. The first Arabic raids in the subcontinent were made along the western coast and in Sind during the 7th and 8th centuries, and there had been Muslim trading communities in India for decades beforehand. The permanent military movement of Muslims into northern India, however, dates from the late 12th century and was carried out by the Turkish dynasty that arose on the ruins of the Abbasid caliphate. Sultan Mahmud, who conducted more than 20 campaigns in India from 1001 to 1027 AD and established a large but short-lived empire, laid the road to conquest. By 1186 AD, the Mahmud realm had been destroyed by the Ghurids, who proceeded to conquer the Rajput kingdoms and establish a Muslim sultanate in Delhi, from which a series of able Turkish overlords ruled the north until 1526 AD.[PARAGRAPH:2]The Muslim states were themselves supplanted by the Islamic Mughul Empire (1526-1761 AD), founded by Zahir-ud-Din Muhammad Babur (1526-1530 AD). Babur was a Mongol, a fifth-generation descendant of Timur and a 14th-generation descendant of Genghis Khan. In a lightning series of campaigns commencing in 1511 AD, he overran the Punjab and Hindustan. Akbar the Great (1556-1605 AD), his grandson, continued the conquest of the subcontinent, overrunning Gujarat, Bengal and Rajasthan. At its zenith, the Mughal realm commanded resources unprecedented in Indian history and covered almost the entire subcontinent.[PARAGRAPH:2]The 16th and 17th centuries also saw the establishment and expansion of European trading organizations in the subcontinent, principally for the procurement of rare resources. By 1740, the Portuguese, Dutch, English, and French had all founded colonial trading posts, but after their defeat in the Seven Years War the French holdings were surrendered to the British East India Company. The collapsing Mughal Empire left a power vaccuum that the East India Company would step in and fill. Despite initially possessing no more than a handful of trading posts, the British soon won control of the rich province of Bengal, and continued their territorial expansion from there. Military adventurers using small numbers of British forces mixed with large numbers of Indian auxiliaries won a series of stunning victories against the dying Mughals and the independent princes of states such as Mysore, Rajputana, and the Maratha Confederacy. By 1850, the entire subcontinent was controlled by the British either directly or through alliances. The quarter-century following the bitter Indian revolt of 1857-59, which transferred the East India Company's rule to the British crown, ended with the birth of nationalist agitation.[PARAGRAPH:2]The Indian National Congress held its first meeting in December 1885 in Bombay even as Indian troops were fighting in upper Burma under the British flag. Mohandas Gandhi (1869-1948), later known as Mahatma ("Great-Souled"), was recognized throughout India as the spiritual leader of a nationwide movement for independence. The Jallianwala Bagh (1919) massacre turned millions of moderate Indians from patient and loyal supporters of the British Raj into fervent nationalists. The last years of British rule were racked by increasingly violent Hindu-Muslim conflict and intensified opposition to foreign rule. In July 1947, Britain's Parliament passed the Indian Independence Act, ordering the demarcation of the dominions of India and Pakistan by midnight of August 14, 1947, and dividing within a single month the assets of history's largest and richest colony. India today is the world's largest democracy, with a population estimated at over a billion, and despite widespread poverty is viewed as one of the world's rising powers.
[TAB]A Madhja Pradés állambeli Bhímbetkában található kõkorszakbeli barlangrajzok az elsõ emberi jelek a mai India területérõl. Az elsõ ismert állandó települések már 9000 éve megjelentek ezen a területen, ezekbõl alakult ki késõbb az Indus-völgyi civilizáció. Ez a birodalom egészen i. e. 1900-ig fennállt, bukása után helyét a védikus civilizáció vette át. I. e. 500 körül ez is felbomlott, helyén sok új birodalom jött létre. Az ország északi részén alakult ki a Maurja birodalom, amelynek sok mindent köszönhet a mai India. Az i. e. 180-as évektõl Közép-Ázsiából rengeteg támadás érte Indiát, és ezek hatására alakultak meg az Indo-görög, az Indo-szkíta és az Indo-pártai királyságok. Krisztus elõtt 300-tól a Gupta család uralkodott Indiában, az õ uralmukat „Aranykornak” is nevezik. Az ország északi részén több dinasztia váltotta egymást a trónon. Ez idõ alatt Indiában virágzott a tudomány, a mûvészet, az irodalom, a matematika, a csillagászat, a vallás és a filozófia. E virágzás kiterjedt Dél-India államaira is.[PARAGRAPH:2]Az iszlám inváziók után, amelyek Közép-Ázsiából és Perzsiából érkeztek, Észak- és Közép-India nagy része elõször a Delhi szultanátus irányítása alá került, késõbb a mogulok uralkodtak itt. Ennek ellenére sok kis birodalom megmaradt, mint például a Dél-Indiai Vidzsajanagara birodalom (1336-1565). Az 1500-as évek elején több európai ország, mint pl. Portugália, Hollandia, Nagy-Britannia és Franciaország, amik eredetileg üzletelni akartak Indiával, kihasználták azt, hogy az ország területén levõ királyságok egymás ellen harcolnak, gyarmatokat kezdtek létesíteni. Az 1857-es forradalom (az ún. szipojlázadás) a brit megszállók ellen kudarcot vallott. A lázadás elnyomása után a Brit impérium uralma alá került egész India. A 20. század beköszöntével Mahatma Gandhi vezetésével erõszakmentes tüntetések kezdõdtek Indiában, amik végül 1947. augusztus 15-én elérték céljukat, és India függetlenné vált, de az ország hivatalosan csak 1950. január 26-án vált köztársasággá. A független India elsõ elnöke Dzsaváharlál Néhrú lett.[PARAGRAPH:2]Mint többvallású és többnemzetiségû állam, India sok nemzetiségi és vallási ellentétekbõl kialakult konfliktust élt át az ország különbözõ részeiben, de ezek nem gyengítették le az újonnan alakult államot. Sok határkérdésbõl származó konfliktusa volt Kínával, amelyek a kína-indiai háború kitöréséhez vezettek (1962). Pakisztánnal rengeteg konfliktusa volt az országnak (1947, 1965, 1971, 1999), amelyeknek oka Dzsammu és Kasmír tartományok hovatartozása. 1974-ben India atomfegyvereket próbált ki földalatti robbantásokkor, ami az atomfegyverekkel rendelkezõ országok sorába emeli. 1998-ban újabb atomteszteket hajtottak végre Indiában. Az ellentétek Pakisztán és India között a mai napig sem csitultak, demonstratívan nukleáris erõvel fenyegetik egymást.
TXT_KEY_CIV_JAPAN_PEDIA
[TAB]It is not known when humans first settled on the Japanese archipelago, but the Jomon people might be called proto-Japanese, and they were spread throughout the archipelago by 250 BC. The Yayoi culture that arose in Kyushu, while the Jomon culture was still evolving, spread gradually eastward, overwhelming the Jomon. Culturally, the Yayoi represented a notable advance and flourished for some five or six centuries, from the 3rd century BC to the 3rd century AD. The unification of Japan under the Yamato court, with the tenno ("Emperor of Heaven") at its center, occurred around the mid-4th century. The 6th century reign of Kentai (507-531 AD) represented a decline of Yamato influence both at home and abroad; the period can be characterized by the growing accumulation of power by regional leaders and a weakening of royal influence.[PARAGRAPH:2]It was during this Yamato period that Japan first began to experience significant contact with the mainland. Buddhism was introduced to Japan by Korean monks around 530 and was shortly adopted by the emperor's court. Rather than displacing Japan's native Shinto religion, Buddhism would eventually merge with it to form the synthesis the characterizes modern Shintoism. Chinese influences were also particularly strong in Japan at this time; Prince Shotoku is said to have written the Constitution of Seventeen Articles promoting moral and political principles of the Chinese court. In the year 710, the first permanent Japanese capital was established in Nara, a city modeled after the Chinese capital. Buddhist monasteries near Nara became so influential that the court was moved to Kyoto in 794, which would remain the capital for the next thousand years.[PARAGRAPH:2]This Heian Period (794-1185) was characterized by a slow decline of Chinese influence in favor of the development of native Japanese customs. In the late Heian period, the more powerful of the Samurai gathered in or near the capital, where they served both the military needs of the emperor and also as bodyguards for the great noble houses. Emerging from provincial warrior bands, the aristocratic Samurai caste of the Kamakura period (1192-1333), with their military skills and deep pride in their stoicism, developed a disciplined culture distinct from the earlier, quiet refinement of the imperial court.[PARAGRAPH:2]Under the growing influence of Zen Buddhism during the Muromachi period (1338-1573), the samurai culture produced many uniquely Japanese arts that continue today. Although Japan was nominally united under the emperor and the shogun in Kyoto, the reality was that by the end of the Muromachi period the power of the government in Kyoto had declined to practically nothing. Japan disintegrated into a hodgepodge of warring feudal states, each presided over by a daimyo, or feudal lord. Many of the most famous stories of the samurai date from this "Sengoku" Period. Eventually, Japan was reunited through the efforts of three men: Oda Nobunaga, his general Toyotomi Hideyoshi, and Hideyoshi's successor Tokugawa Ieyasu. Tokugawa founded the Edo shogunate (1603-1867), which ended the incessant conflicts and brought reform and peace to the islands. The following two and half centuries of peace brought prosperity to Japan, but the isolationist policy of the shoguns left the nation backwards technologically.[PARAGRAPH:2]Although small numbers of Spanish and Portuguese traders had been in Japan since the mid-1500s, it was the arrival of a squadron of U.S. warships commanded by Commodore Matthew C. Perry in Uraga Bay in July 1853 that finally opened the nation to Western influence. The opening up of Japan brought pressure for political reforms and a national identity that the oudated shogunate was unable to meet, leading to a revolution in the 1860s. The Meiji government that followed the overthrow of the shogunate set about the task of westernization and the creation of a modern state, and moved Japan onto the world stage. Japan's stunning victories over China (1894-95) and Russia (1904-05) announced its presence as a world power, but the same nationalistic forces that led to Japan's resurgence also caused xenophobia and violent excesses against non-Japanese peoples. Japanese aggression in the 1930s and 1940s resulted in invasions of China, Vietnam, Indonesia, and eventually the bombing of Pearl Harbor. After initial successes in World War II, the summer of 1945 brought disaster for the Japanese: the Americans took Okinawa in a bloody invasion, in August the Soviet Union declared war and swept over Manchuria, and atomic bombs largely destroyed the cities of Hiroshima and Nagasaki on August 6 and 9, respectively. The Pacific War came to an end on August 14, with the formal surrender signed on September 2 in Tokyo Bay aboard the battleship USS Missouri. With postwar American aid, from 1952 to 1973 Japan experienced accelerated economic growth and social change. By the 1990s, Japan was again a first-class power, the senior partner in the emerging Asian economic bloc.
[TAB]A civilizáció elsõ jelei a japán szigetvilágban a Dzsómon-korszakból származnak és az i. e. 14. évezredig nyúlnak vissza. Ezek mezolitikus és neolitikus, félig letelepedett, vadászó-gyûjtögetõ életmódra és a mezõgazdaság kezdetleges formáira utalnak. Az ebbõl az idõszakból származó, agyagból készült, díszes mintázatú edények, a fazekasság legõsibb darabjai közé tartoznak a világon. Az i. e. 3. században kezdõdött Jajoi-korszakban jelent meg elõször a rizstermesztés, a vas- és bronzmûvesség és a fazekasság új formája, amelyet a Kínából és Koreából érkezõ bevándorlók hoztak magukkal. A Jajoi kultúra idején megkezdõdött a mezõgazdaság rohamos fejlõdése. A kínai Han könyvben található az elsõ írásos említés a japánokról. A koreai három királyság feljegyzései szerint a legerõsebb királyság a szigetvilágban a 3. század alatt a Jamataikoku volt. A 6. században a Korea királyságain keresztül érkezõ mahájána buddhizmus behatolt Japánba. A kezdeti ellenállás dacára a buddhizmus az Aszakusza korszak vezetõ rétegében egyre jobban elterjedt. A 8. századi Nara korszakban kezdett virágzott az egységes és erõs vezetéssel rendelkezõ Japán. Központja az akkori császári székhely, Heidzsókjó (mai nevén Nara) volt. A kínai adminisztrációs rendszer fokozatos átvétele után a Nara-korszakban kezdõdött az írott irodalom. Ekkor keletkezett két jelentõs krónika, a Kodzsiki (712) és a Nihonsoki (720). Ezek az iratok fõként valós történeteket, de mítoszokat is tartalmaznak.[PARAGRAPH:2]784 és 794 között Kammu császársága idején az uralkodó székhelyét Nagaokakjóba helyezték. 794-ben a fõvárost ismét átköltöztették. Új helye Heiankjó, a mai Kiotó lett, ami a császárok székhelye maradt több mint 1000 évig. Az újonnani áthelyezéssel megkezdõdött a Heian-korszak, mely során kialakult a sajátos japán irodalom, költészet és mûvészet. Ekkortájt született Sikibu Muraszaki Gendzsi monogatari címû alkotása és a Kimi ga jo, a mai Japán himnusz. Japán feudális korszakát egy új uralkodó harcos osztály, a szamuráj réteg kialakulása vezette be. 1185-ben Minamoto no Joritomot, aki legyõzte az ellenséges Taira klánt, kinevezték sógunnak és az ország katonai és igazgatási központját Kamakurában hozták létre. Joritomo halála után a Hódzsó klán került hatalomra a sógunok kormányzójaként. A zen buddhizmus is a Kamakura-korszakban, 1185 és 1333 között kezdett terjedni és népszerûvé válni a szamurájok körében. 1274-ben és 1281-ben a Kamakura sógunátust mongolok támadták meg, de pusztító viharok miatt ezek a támadások nem jártak sikerrel. Ezeket a viharokat a japánok isteni segítségnek hitték, és kamikadzéknak (magyarul isteni szél) nevezték el õket. A Kamakura sógunátusnak Go-Daigo császár vetett véget, ám õt 1336-ban Takaudzsi Asikaga sógun megölte. Az ezután következõ Asikaga sógunátus széttagolódott a feudális hadurak (japánul daimjó) birtokaira. Ekkor tört ki az Ónin háború. A 16. század alatt misszionáriusok és kereskedõk érkeztek Japánba Portugáliából. Õket Nanbantnak (magyarul déli barbárok) nevezték. Megindult a Japán és a nyugat közötti gazdasági és kulturális csere.[PARAGRAPH:2]A 16. század második felében Oda Nobunaga számos hadúr területét hódította meg Európából beszerzett fegyverek segítségével, ám 1582-ben, amikor már majdnem az egész országot egyesítette, merénylet áldozata lett. Nobunagát Tojotomi Hidejosi követte a sógun tisztségében, aki 1590-ben egyesítette a nemzetet. Hidejosi kétszer is elfoglalta Koreát, de a koreaiaktól és kínaiaktól vereségek, valamint a vezér halála miatt 1598-ban a japán seregek Korea elhagyására kényszerültek. Hidejosi halála után Tokugava Iejaszu lett az ország tényleges ura. Miután 1600-ban háború tört ki, Iejaszu a Sekigaharai csatában legyõzte az ellenséges klánokat, és 1603-ban sógunná nevezte ki magát, megalapítva az edói (a mai Tokió) székhelyû Tokugava sógunátust. Ekkoriban fontos rendeleteteket hoztak. Ilyen volt a szankin-kotai, amellyel a daimiók hatalmát akarták korlátozni, és a szakoku, amely két és fél évszázadra elzárta a Japánt a külvilágtól. Az Edo korszakban fejlõdött a kokugaku, Japán japánok általi tanulmányozása, valamint a rangaku, a nyugati ismeretek terjedése. 1854. március 31-én Matthew Perry sorhajókapitány vezetésével az Egyesült Államok haditengerészetének fekete hajói Japánra erõltették a a tipikusan egyenlõtlen szerzõdés jellegû kanagavai egyezményt. Ezzel az ország kikötõi megnyitására kényszerült a külvilág számára. Az 1867 és 1868 közötti Bosin háború megbuktatta a sógunátust, és Meidzsi császár reformjaival egy császárközpontú országot hozott létre. Japán átvette a nyugati politikai, igazságügyi és katonai intézményeket, Nagy Britanniáéhoz hasonló parlamentáris rendszert. 1882-ben Hirobumi Ito lett Japán elsõ miniszterelnöke. A Meidzsi-korszak reformjai a Japán Birodalmat egy iparosított nagyhatalommá alakították át, amely a nyersanyagok megszerzése érdekében háborúkat indított szomszédai ellen. Az 1894 és 1895 közötti elsõ kínai-japán háborúban és az 1904 és 1905 közötti orosz-japán háborúban aratott gyõzelmekkel Japán meghódította Koreát, Tajvant és a Szahalin sziget déli részét.[PARAGRAPH:2]A 20. század elején a rövid ideig fennállt Taisó demokráciát beárnyékolta Japán terjeszkedése és militarizálódása. Az elsõ világháborúban az ország a gyõztes antanthatalmak oldalán állt. 1935-ben az ország kilépett a Népszövetségbõl. 1936-ban Japán aláírta az Antikomintern Paktumot az Adolf Hitler vezette Harmadik Birodalommal. 1941-ben a Japán Birodalom a tengelyhatalmak oldalán belépett a második világháborúba. 1937-ben a Japán Birodalom elfoglalta Kína egyes részeit, elindítva a második kínai-japán háborút. A támadás miatt Amerikai Egyesült Államok olajembargót léptetett érvénybe a birodalommal szemben. 1941. december 7-én Japán megtámadta a Pearl Harbor-i amerikai haditengerészeti bázist és hadüzenetet küldött az Egyesült Államoknak, az Egyesült Királyságnak és Hollandiának. (Ez vonta be az Egyesült Államokat a második világháborúba). Miután az USA 1945-ben atombombát dobott két japán városra, Hirosimára és Nagaszakira, valamint a Szovjetunió belépett az ország elleni háborúba, Japán augusztus 15-én feltétel nélkül megadta magát a szövetségeseknek. A háború Japánban több millió emberéletet követelt és elpusztította az ország gazdaságát és infrastruktúráját. A tokiói perben, amit a szövetségesek indítottak a háborús bûnösök megbüntetésére 1946. május 3-án, több háborús japán vezetõt, köztük Todzsó Hideki miniszterelnököt, halálra ítéltek.[PARAGRAPH:2]1947-ben Japán új pacifista alkotmányt fogadott el. Azóta liberális demokrácia. A amerikai megszállás hivatalosan 1952-ig tartott. 1956-ban Japán belépett az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. A hihetetlen gazdasági növekedés után Japán a világ második legnagyobb gazdasága lett a világban. A jelenkort Japánban Heiszei-korszaknak hívják.
TXT_KEY_CIV_MALI_PEDIA
[TAB]Once one of the great centres of Islamic culture and wealth, Mali (which is among the continent's most ancient states outside of North Africa) owes much of its reputation to its situation as a major trading center and to the tax that is levied on its trans-Saharan route. The Mali Empire was located on the Mandinka plateau in West Africa, located in the southern part of the modern Republic of Mali. It was founded by Sundiata Keita, a Mandinka who led a revolt against the Soso Kingdom which had dominated the area. Sundiata's life is commemorated in the Epic of Sundiata, a poem of the Mandinka people. It is said that after his victory over the Soso, Sundiata Keita converted to Islam as a gesture of goodwill to the Islamic traders who brought his country wealth. After defeating the Soso, Sundiata pursued an expansionist policy, and soon the Empire covered not only modern Mali, but also extended west to the ocean across what is now Senegal. During war, the Mali often fought as "skirmishers" - soldiers who fanned out in loose formation to protect the main force's flanks or front. The Mali skirmishers were lightly-armed archers in that force, famed for their courage and their marksmanship. [PARAGRAPH:2]The Mali Empire reached its zenith under the rule of Mansa Musa (1312-1337) in the early 14th century. Previously, it had been part of the empire of Ghana, which flourished between the seventh and 11th centuries based on the trade of gold from the interior for salt from the coastal regions. Mansa Musa made a famous pilgrimage to Mecca in 1324 laden with gold and slaves to proclaim Mali's prosperity and power. It is said that he lavished so much wealth along his route that the price of gold was depressed for years afterwards. During Mansa Musa's rule Muslim scholarship reached new heights in Mali, and such cities as Timbuktu and Djenné (Jenne) became important centers of trade, learning, and culture.[PARAGRAPH:2]After the decline of the Mali Empire, the territory became part of the Songhai Empire, which occupied an area covering parts of modern-day Guinea, Burkina Faso, Senegal, Mali, Mauritania, Niger, and Nigeria. Songhai was brought to an end and its territory usurped by the Moroccan invasion of 1591. With the decline of the trans-Saharan trading routes in favor of naval commerce, the area enjoyed little strategic importance and was divided into small kingdoms for the next two centuries until the arrival of French colonists. Mali was absorbed into French West Africa in 1895. In 1960, together with what is now Senegal, it achieved independence as the Federation of Mali, although Senegal seceded after a few weeks.
[TAB]Az 5. században Felsõ-Niger és a Szenegál folyó között megalakult a Ghánai Birodalom. A fõvárosa Koumbi Saleh volt. Bukása után a Niger folyó felsõ szakaszán már a 11. század folyamán kialakult a Mali Birodalom, amely virágkorát a 14. században élte. Amikor a Mali Birodalom belsõ ellentétek miatt elvesztette jelentõségét, a Szonghai Birodalom vette át szerepét. Az utóbbi jelentõségét a kereskedelmi utak áthelyezõdése következtében vesztette el. Amikor az európaiak megnyitották a tengeri útvonalat, a Szaharán átvezetõ karavánkereskedelem lehanyatlott. Amíg az virágzott, addig az említett birodalmak aranyat exportáltak a Földközi-tenger vidékére. Nyugat-Szahara oázisainak sókereskedelmét is felügyelték. Jelentõs volt a szerszámkészítés, a fegyverkészítés.[PARAGRAPH:2]A területet a franciák az 1800-as évek végén gyarmatosították. 1914-ben Francia-Szudán néven Francia Nyugat-Afrika része lett. 1960. szeptember 22-én a Szudáni Köztársaság és a Szenegáli Köztársaság függetlenné vált Franciaországtól; együtt létrehozták a Mali Államszövetséget. A mai Mali Köztársaság 1960-ban jött létre, miután a Szudáni Köztársaság és Szenegál különvált. Az elsõ elnök Modibo Keita lett. Kormányzata szocialista jellegû, államosító gazdaságpolitikát folytatott és szoros kapcsolatokat épített ki a szocialista országokkal. 1968-ban Moussa Traoré katonai puccsot hajtott végre, és diktátorként 1991-ig volt hatalmon. Egypárti államában tõkés jellegû gazdasági reformokat hajtott végre. Az 1992. évi demokratikus választásokon Oumar Konarét választották elnökké, majd 1997-ben újraválasztották. Konare küzdött a korrupció ellen és gazdasági reformokat vezetett be. 1999-ben csatlakozott az afrikai régiószervezethez. A volt elnök Konaré lett az Afrikai Unió elnöke 2003-ban. 2000 és 2001 között az ENSZ BT tagja volt. A 2002. évi demokratikus elnökválasztáson Amadou Toumani Tourét választották meg utódjául.
TXT_KEY_CIV_MONGOL_PEDIA
[TAB]The Mongol tribes entered into history with the birth of Temujin, born in c.1167 AD in the wild steppe-land of Mongolia, which is bordered by modern China and Russia. When Temujin was nine years old, tribal rivals poisoned and murdered his father Yesugei, creating a power vacuum in the tribe that resulted in the exile of young Temujin and his family as fugitives. In time Temujin would return to claim his inheritance, forge political alliances, and vanquish old rivals. In 1204 AD he summoned a kuriltai war council and proceeded to unite all local nomad tribes by force, becoming the first man ever to unite the Mongols. It was at this time he received the title 'Genghis Khan', meaning 'Great Ruler'. [PARAGRAPH:2]China, at the time, was divided into three parts: the Ch'in, who were the most powerful, reigned in the north at Beijing; the Sung occupied the South; and the Hsi-Hsia, the weakest of the 3, inhabited the western flank of the Great Wall. The Mongol conquest against China began in 1211 when the consolidated tribes of the Great Khan struck at the Hsi-Hsia, with tremendous success. Not impressed with the defeat of his weaker neighbor, the new Emperor of Ch'in insisted on a public display of servitude from Temujin. Temujin reacted by ordering a general advance against the Ch'in Empire. The resulting war lasted for approximately 23 years, and ended in the complete destruction of the Ch'in. Although the Mongols began the war as nomadic horsemen, by the time they defeated the Ch'in they had learned how to use advanced siege weaponry to capture cities. During this campaign Temujin ensured that the epic war upon the Ch'in did not occupy all of his resources and time; there were older enemies to address. [PARAGRAPH:2]Amid the war against the Ch'in the Mongols also rallied against the Kara-Khitay, one of the original Kuchlug tribes that had fled from defeat during Temujin's war of unification. Victory over the Kara-Khitay provided the Mongols a common frontier with the Shah of Khwarizm, who ruled a large Muslim state that stretched from modern day Iran to southern Russia as far as the Caspian and Aral Seas. Temujin initially attempted to establish friendly relations with the Shah Ala-al-Din, but he was contemptuously rebuffed, and the Mongol emissary killed. That was a mistake. In 1219 a Mongol horde estimated at 100,000 horsemen invaded Khwarizm and the other cities that lay along the rich Silk Way. Due to their stubborn resistance, the cities of Khwarizm were destroyed, their populations slaughtered or enslaved, and the area almost completely depopulated. Ala-al-Din fled in exile and died shortly thereafter. In many respects, this area today still has not recovered from the Mongol invasion.[PARAGRAPH:2]After destroying Khwarizm, the Mongols had access to Russia. Not content with remaining a peaceful neighbor, Temujin's successor Ogodai permitted his generals to lead an extraordinary campaign into southern Russia, which would be staged largely in the winter months. In a series of campaigns between 1237-40, the Mongols completely subjected the various principalities of Russia, destroying anyone who opposed them. From Russia, the Mongols continued their western advance by invading Poland, Silesia, and Hungary. They easily defeated the armies of Poland, Germany, and Hungary, and appeared poised to erupt into Western Europe. But the death of Ogodai, the great khan, caused the armies to retreat in order to seek new orders, thus sparing most of Europe from destruction. Less fortunate was the Muslim world, as Baghdad was sacked in 1258 by yet another Mongol army and the Caliph executed by being trampeled to death beneath Mongol horses. The destruction of Baghdad and slaughtering of its population was a blow that the Arab Empire of the Caliphs never fully recovered from. The Mongols were finally turned back for the first time by the Mameluks of Egypt in 1260.[PARAGRAPH:2]Mongol children were taught to ride on horseback from the age of three, and were given bow and arrows to use for hunting at the age of five. Horseback riding became a natural way for the Mongols to conduct war. When speed was essential, a Mongol rider could even sleep while in the saddle; and by using a system that consisted of approximately four remounts, Temujin's army was capable of traversing 130 miles in two days, with no breaks for food. Another defining characteristic of a Mongolian army was the speed and voracity with which it was able to accept and prepare for battle. The Mongols' harsh, nomadic lifestyle had prepared them well for the rigors of war; and they often thrived in conditions that would be considered intolerable by any other military of its time. When the need arose they could last up to ten days at a time without cooking food, during which they would sustain themselves by drinking the blood of their horses. Their primary weapon consisted of horse archers called Keshiks, who could fire with great speed and incredible accuracy from the back of a saddle. The mobility of the Mongol forces gave them a great tactical advantage within battles that Mongol generals would exploit over and over again.[PARAGRAPH:2]Every victory wrought by the Mongols was followed by slaughters of incredible scale. No citizens, with the exception of those who were useful to the Mongol war effort, were spared in these attacks. In 1221, the Islamic city of Merv was captured; 700,000 were murdered (this number is almost certainly exaggerated but still amazing), and a rearguard was assembled to dispatch any citizens who were fortunate enough to have escaped the original slaughter - this was routine work for the Mongol army. It is said that Temujin planned to depopulate northern China for use as a pasture for his livestock, until being told that subjects would pay more in taxes than cattle.[PARAGRAPH:2]By the end of the 13th century Mongol armies had been involved in action in countries including: Poland, Japan, Korea, Hungary, Russia, Palestine, Egypt, Persia, India, China, Cambodia, Burma, Vietnam, and Indonesia. After Temujin's death in 1227 five more Khans would follow, including Kublai Khan, whose triumph was the union of all of China under his rule. However, the death of Kublai Khan in 1294 AD marked the end of an era for Mongol conquests, and the march of Mongol armies began to decline. While many of the khanates founded by the Mongols lasted for several more centuries, the age of the great nomadic forces was over. Although their era was brief in duration, the Mongols conquered the largest empire the world has ever seen and terrorized virtually the entire Eurasian continent.
[TAB]Területe már az õsidõktõl lakott volt, az i. e. 3. században hun törzsek hódították meg. A hun törzsszövetségek támadásai nagy veszélyt jelentettek a nemrég létrejött kínai császárság számára, ezért azok a Qin-dinasztia alatt elkezdték építeni a kínai nagy falat. A hunok elvándorlása után a mongol terület türk törzsek birtokába került, a 6-8. században a türk kánság része volt, majd a 8. és 9. században az ujgur kánsághoz tartozott. Késõbb területén mongol törzsek telepedtek le, elszigetelten, önálló kánságokat alkotva. A mongol törzseket Dzsingisz kánnak sikerült egyesítenie 1206-ban és ezzel elkezdõdött a Mongol Birodalom virágzása. A hódítások során a birodalom területe gyorsan nõtt, fénykorában elérte a 35 millió négyzetkilométert és ezzel mindmáig a történelem legnagyobb összefüggõ területû birodalma lett. A birodalom viszonylag rövid ideig állt fenn, nemsokkal azután, hogy elérte legnagyobb kiterjedését, Kubiláj kán uralkodása alatt a Dzsingisz kán fiai közt felosztott területek függetlenedtek és önálló államalakulattá szervezõdtek. [PARAGRAPH:2]A birodalom szétesése után 1634-tõl Mongólia fokozatosan mandzsu-kínai uralom alá került és az országban elterjedt a buddhizmus tibeti irányzata. A 250 éves mandzsu elnyomás után 1911-ben Külsõ-Mongólia függetlenedett Kínától. Az oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalom után 1919-ben Kína megtámadta Mongóliát. Az Unger báró fehérorosz hadseregét üldözõ Vörös Hadsereg mongol segítséggel mindenki mást kivert Mongóliából és 1924-ben kikiáltották a Mongol Népköztársaságot. A Mongol Népköztársaság szorosan kötõdött a Szovjetunióhoz. A mérsékelt politikusok háttérbe szorultak, majd 1936-ban a Mongol Forradalmi Néppárt vezetõje, Horlógín Csojbalszan került Mongólia élére. Hogy hatalmát megszilárdítsa, Sztálint követve tisztogatásba kezdett, és minden lámaista kolostort felszámolt. Ebbe a tisztogatásba 30 000 ember halt bele. 1936-ban Mongólia kölcsönös segítségnyújtási szerzõdést kötött Szovjetunióval, ennek köszönhetõen a II. világháború elején 1939-ben elhárították Japán támadását a Halhin-Gol-i csatában. 1945-ben a szovjet csapatok Mongóliát használva kiindulópontul Belsõ-Mongóliában (amely ma is Kína része) megtámadták a japán csapatokat. A kialakult helyzetet kihasználva Mongólia rákényszerítette a Kínai Népköztársaságot Külsõ-Mongólia függetlenségének elismerésére, ami egy népszavazás útján meg is történt.[PARAGRAPH:2]Csojbalszan 1952. január 26-i halála után Jumdzságín Cedenbal került hatalomra. Cedenbal Hruscsovot követte, aki elítélte Sztálin személyi kultuszát, így Mongóliában is hanyatlott az elõzõ vezetõ, Csojbalszan népszerûsége. Szakítottak a háborús politikával és megújították nemzetközi kapcsolataikat Észak-Koreával és Kelet-Európával. Mongólia 1961 óta az ENSZ tagja. 1984-ben Cedenbal súlyosan megbetegedett, ezért nyugdíjazták, utódja Dzsambin Batmönh lett. 1990-ben a kommunista kormány lemondott. Az elsõ szabad választásokat 1990. július 29-én tartották, amelyet a már mûködõ több párt közül elsöprõ többséggel a Forradalmi Néppárt nyerte meg. 1992-ben elfogadták az új alkotmányt, ami eltörölte a népköztársaságot, 1991-tõl az ország hivatalos neve Mongol Köztársaság.
TXT_KEY_CIV_PERSIA_PEDIA
[TAB]The term Persia has been used for centuries, chiefly in the West, to designate a region of southern Iran formerly known as Persis or Parsa; the name of the Indo-European nomadic people who migrated into the region about 1000 BC, eventually supplanting the Assyrians and Chaldeans. The first mention of the Parsa occurs in the annals of Shalmanesar III, an Assyrian king, in 844 BC. Cyrus II (559-529 BC), also known as Cyrus the Great, was heir to a long line of ruling chiefs in Mesopotamia and was the founder of the Persian Empire; he was called the father of his people by the ancient Persians. In 550 BC, Cyrus, the Prince of Persia, revolted against the Median king Astyages and welded the Persians and Medes together into one powerful force. Cyrus consolidated his rule on the Iranian Plateau and then extended it westward across Asia Minor. In October 539 BC, Babylon, the greatest city of the ancient world, fell to his Persian forces. Cyrus also oversaw the construction of a series of great roads to link together the territories that he had conquered. Although Cyrus was a great military conqueror, he was also a fair ruler; he allowed the Jews to return from Babylon to their homeland in Palestine. His dynasty, known as the Achaemenids, ruled Persia for two centuries.[PARAGRAPH:2]Following the death of Cyrus' heir, Darius I (522-486 BC), a leading general and one of the princes of the Achaemenid family, proclaimed himself king following the suppression of a number of provincial rebellions and challenges from other pretenders to the throne. Darius was in the mold of Cyrus the Great - a powerful personality and a dynamic ruler. To consolidate his accession, Darius I founded his new capital of Parsa, known to the Greeks as Persepolis ("Persian City") and expanded the ranks of his personal bodyguard, the Immortals. The elite force drew its name from the fact that no matter how many men were lost, the Persian Emperor would always pay the cost to restore the Immortals back to their original strength. Although Darius consolidated and added to the conquests of his predecessors, it was as an administrator that he made his greatest contribution to Persian history. During his reign, political and legal reforms revitalized the provinces and ambitious projects were undertaken to promote imperial trade and commerce; coinage, weights and measures were standardized, and new land and sea routes explored and established. [PARAGRAPH:2]Such activities, however, did not prevent Darius from following an active expansionist policy. Campaigns in the east confirmed gains made by Cyrus the Great and added large sections of the northern Indian subcontinent to the list of Persian-controlled provinces. Expansion to the west began about 516 BC when Darius moved against the Greek colonies along the coast of Asia Minor. Xerxes (486-465 BC), son and successor of Darius I, was determined to continue the Persian conquest of the west and is best known for his massive invasion of Greece from across the Hellespont in 480 BC, a campaign marked by the battles of Thermopylae, Salamis, and Plataea. Although successful in the pacification of Egypt and suppression of a Babylon revolt, his defeat by the allied Greek city-states spelled the beginning of the decline of the Persian Empire. In Xerxes' last years, he squandered the once-enormous treasury he had gathered through trade and taxation by launching vast construction programs, most never finished. [PARAGRAPH:2]The death of Xerxes was the final turning point in Persian influence. Occasional flashes of vigor and ability by some of Xerxes' successors were too infrequent to prevent eventual collapse. The final act was played out during the reign of Darius III (336-330 BC), who was defeated at the Battle of Granicus (334 BC) by Alexander the Great. Persepolis fell to the young Macedonian conqueror in April 330 BC, and Darius, the last Achaemenid, was murdered in the summer of the same year while fleeing the Greek forces. In the struggle for power after Alexander's death, Seleucus I brought under his control the Persian provinces of Alexander's empire. But this unity was short-lived, as the Indian holdings successfully revolted and the Seleucid kingdom broke into the competing nations of Parthia and Bactria. Parts of the Seleucid kingdom lasted for two centuries, but it was eventually swept aside by the Parthians, who founded an empire that stretched almost as far as Persia under the Achaemenids. The Romans and Parthians struggled against one another for centuries over control of Mesopotamia, with the Parthians usually holding onto most of the Fertile Crescent. But in 224 AD the Parthians were themselves overthrown by a new Sassanid dynasty that revived many of the customs of the Achaemenids, such as the Zoroastrian religion. The Sassanids fought a series of debilitating wars with the Byzantine Empire in the 6th and 7th centuries, which fatally weakened the Persian Empire when the Arabs exploded onto the scene. In a series of decisive battles between 633 and 642, the Arabs conquered and destroyed the Persian Empire; since this time, Persia (modern Iran) has largely belonged to the Arab world. The customs and religion of ancient Persia were destroyed and the population absorbed into the surrounding Islamic culture; only a few remnants survive today.
[TAB]A Perzsa Birodalom több birodalom neve, melyek az idõk során az Iráni-fennsík (Iran – "az árják földje") vidékét uralták. A legkorábbinak ezek közül az Akhaimenidák dinasztiáját tartják (Kr. e. 648–Kr. e. 330), ami az árják egyesült királysága fölött uralkodott. Ez eredetileg a mai iráni tartomány, Fársz területén jött létre, és Nagy Kürosz uralma alatt. Az itt fönnálló birodalmakat 1935-ig a nyugati történészek többnyire a "Perzsa Birodalom" névvel illették.[PARAGRAPH:2]Sokáig Iránt a nyugatiak Perzsiaként emlegették. Az elnevezés a perzsa tengerparti tartomány ókori görög elnevezésébõl ered, amit a modern perzsa nyelvben Fársznak, közép-perzsául Pársznak hívnak, óperzsául pedig a Parsa névvel illetik. A kifejezés annyit tesz, mint kb. "szégyen fölött". A Pársz hellenizált változata a Perszisz, a latin változat pedig a Persia. Ez utóbbi néven emlegették az országot a késõbbi európai népek is. Fársz volt az ókori Perzsa Birodalom magja. Magát az országot 1935. március 21-ig hívták Perzsiának a nyugatiak, amikor Reza Pahlavi sah hivatalosan fölkérte a világ nemzeteit, hogy ezentúl országát nevezzék Iránnak. Ezt az elnevezést használták a területet az Akhemenidák uralma alatt egyesítõ árja törzsek. [PARAGRAPH:2]A méd törzsek "törzsi-nemzetségi szintre" voltak felosztva, ezért felbomlott az egység és asszír támadás érte Médiát. Deikoész sikeresen egyesítette a méd törzseket és visszaverték az asszír támadást, de i. e. 6. században perzsa támadás következtében Média elbukott és Kürosz (i. e. 558 – i. e. 529.) birodalmat alapított. Fia, Kambüszész kiterjesztette hatalmát Egyiptomra és Líbiára. I. Dareiosz (i. e. 522 – i. e. 486.) kelet és Európa felé is kiterjesztette a hatalmát. Bevezette a Dareikosz aranypénzt. 2700 km-es posta- és úthálózatot építtetett. A Perzsa Birodalom fõvárosa ekkor Perszepolisz volt, ahol a "Király fülei" besúgó szervezet mûködött esetleges felkelés megelõzésére. A perzsák a meghódított tudományukat fejlesztették, a népeket szabadságaikban meghagyták, békésebb politikát folytattak, pl.: zsidókat haza engedtek. Perzsa birodalmak Szatrapiákra osztották. Melyet a király által kinevezett kormányzó a szatrapa vezetett, fejlett postaszolgálattal.
TXT_KEY_CIV_ROME_PEDIA
[TAB]The founding of Rome on the fertile Tibur River is obscured by myth and legend, but it is generally accepted that Rome was first settled in 753 BC and that the Republic was founded in 509 BC, following the overthrow of Lucius Tarquinius Superbus, the last of Rome's seven kings. Rome was built on a site highly prized by the Etruscans, who dominated the Italian peninsula in the 6th century BC. The Etruscan king Porsenna defeated the Romans and expelled Tarquinius Superbus. Yet before Porsenna could establish himself as monarch over the unruly Romans, he was forced to withdraw. Rather than restoring their inept king, the citizens replaced the monarchy with two elected consuls, generals whose primary task it was to lead Rome's armies, and a Senate to serve as an advisory body. Where the Etruscans had failed, the people of Rome succeeded in the task of unifying the various Italian peoples into a political whole.[PARAGRAPH:2]Toward the end of the 5th century BC, the Romans, propelled by the pressures of unchecked population growth, began to expand at the expense of nearby city-states. Rome's first two wars were fought with Fidenae, an independent city near Rome, and against Veii, an important Etruscan city. In the process, the expanding Roman Republic found the Greek phalanx formation too unwieldy for fragmented fighting in the hills and valleys of central Italy; accordingly, Rome evolved a new tactical system based on flexible ranks of cohorts, organized into self-contained Legions, the means by which Imperial Rome conquered and ruled the ancient world. As Rome became increasingly powerful, the remaining city-states took up arms; the ensuing Latin War (340-338 BC) was quickly decided in Rome's favor. By 264 BC all Italy south of the Alps was united under the leadership of Rome, its members either incorporated in or allied with the Republic. Rome's growing influence led it into conflict with Carthage, an established commercial power in northern Africa. The defeat and destruction of Carthage in the three Punic Wars (264-146 BC) sustained Rome's acquisitive momentum, and the Republic set its sights on dominating the entire Mediterranean area. In short order, the Romans overran Syria, Macedonia, Greece, and Egypt, all of which had until then been part of the decaying Hellenistic empire created by Alexander the Great.[PARAGRAPH:2]But such expansion was not without costs; tensions grew and civil war erupted. The ensuing period of unrest and revolution marked the transition of Rome from a republic to an empire. The Late Republic witnessed the struggle between Marius and Sulla, the famous slave uprising under Spartacus, and saw the rise of figures such as the general Pompey, the orator Cicero, and the consul Julius Caesar. Although he was dismissed as vain and effeminate young man early in his career, Caesar proved to be a master politician and military strategist. Caesar conquered Gaul between 58-50 BC, then proceeded to crush all of his opponents in a civil war that left him the undisputed master of Rome. After Caesar's assassination in 44 BC, it was not long before civil war again erupted; but following his victory at Actium (31 BC), Octavian, Caesar's nephew, was crowned Rome's first emperor, taking the name Augustus (27 BC-14 AD).[PARAGRAPH:2]Although there were notable exceptions such as Caligula (37-41) and Nero (54-68), the Roman Empire was generally blessed with a series of able and brilliant leaders during its first two centuries who expanded the frontiers until Rome's empire reached from Britain to Egypt and from Spain to Persia. Imperial Rome was distinguished not only for its military - the foundation upon which the empire rested - but also for its accomplishments in engineering and statecraft. The Romans were gifted in the applied arts of law, record-keeping and city planning, yet they also acknowledged and adopted the contributions of earlier peoples - most notably, those of the Greeks, much of whose culture was thereby preserved. Roman law was a complex body of precedents and opinions, which were finally codified in the 6th century as the Justinian Code. The empire's road network was without match in the ancient world, designed for rapid movement of commerce, agriculture, and mail delivery as well as the needs of the army. Roman city planners achieved unprecedented standards of hygiene with their plumbing, sewage disposal, dams, and aqueducts. Roman art and architecture, though often imitative of Greek styles, was boldly planned and lavishly executed. Roman science and culture, in short, became the foundations of the European world.[PARAGRAPH:2]After the death of the emperor Marcus Aurelius in 180 AD, the empire was plagued by a series of poor rulers. The Praetorian Guard, formerly a highly respected elite unit sworn to serve the emperor, turned into a body that would sell itself to the highest bidder. During the middle of the 3rd century, Rome suffered through more than 30 emperors in a span of 70 years, and the empire nearly collapsed under the pressure of internal revolts and barbarian invaders. The Emperor Diocletian (284-305) managed to restore order, at the cost of imposing a strict authoritarian rule that left little room for individual freedom. Further chaos broke out after Diocletian's retirement, until Constantine (306-337) managed to emerge victorius from another series of civil wars. Constantine accomplished two extremely noteworthy things; first, he founded the city of Constantinople to serve as the new capital of the empire, from which the Byzantine or Eastern Roman Empire would endure for another thousand years. Secondly, Constantine legalized Christianity as a religion, allowing it to spread much more rapidly throughout the Roman world.[PARAGRAPH:2]After Constantine's death, the empire was split into an eastern and western half, the division becoming permanent in 395. When the empire again came under barbarian onslaught in the late 4th and 5th centuries, the weakened West collapsed but the East - where most of the empire's population and wealth was concentrated - managed to survive. The final emperor of the west, Romulus Augustulus, was deposed in 476, although the Western Empire had become a fiction in all but name decades earlier. Although destroyed as a political entity, the Latin culture of the Roman Empire largely survived and can still be observed today throughout the Mediterranean.
[TAB]Rómát i. e. 753-ban Romulus és Remus alapította, mégpedig április 21-én, ami napjainkban olasz nemzeti ünnep. Anyjuk a monda szerint Rhea Silvia Vesta-papnõ, apjuk Mars isten volt:[PARAGRAPH:2]A köztársaság korában lett Róma városból világbirodalom, s politikai hatalma kiterjedésével maga a város is megnõtt. A pomeriumból már a Servius-féle fal építése idején kinõtt, most túlnõtt e falakon is. Sulla már elérkezettnek látta az idõt a pomerium kiterjesztésére. Legjelentékenyebb a Tiberis partjain volt a város kiterjedése. A zöldségpiac (Forum Holitorum) már régóta a falakon kívül helyezkedett el a porta Carmentalis elõtt, a tengerrõl jövõ hajók kikötõje pedig, az Emporium, a porta Trigemina elõtt. Itt, az Aventinus, a Palatinus és a Capitolinus között nagyon sûrû lakosság élt; az elsõ vízvezeték, az aqua Appia, e városrészt látta el vízzel. A campus Martius déli részén, a Circus Flaminius a falakon kívül, de ugyancsak sûrûn lakott városrészben épült. A falakon belül rendszertelenül össze-vissza épített házcsoportok között a keskeny, 4, legfeljebb 6-7 méter széles utcákat csak késõn, a Kr. e. 3. évszázad óta kezdték kikövezni. A királyok korából ismeretes utcákon kívül az Alta Semita a Quirinalison a porta Collinához, a vicus Lengus a Quirinalis és a Viminalis közti völgybõl ugyanoda, az Argiletum két folytatása, a vicus Patricius a porta Viminalishoz és a clivus Suburanus a Subura nevû városrészen át a porta Esquilinához vezetett. A Sacra via folytatásaképpen út vitt a porta Caelomontanához, ebbõl ágazott ki a vicus Capitis Africae a porta Querquetulana felé. Ugyancsak a Sacra viától indult dél felé a Palatinus és a Caelius közti völgyön a porta Capenához vezetõ út, mely a kaputól kezdvea via Appia nevet viselte; ebbõl ágazott el két út a porta Naevia és a porta Raudusculana felé, mely utóbbihoz a Forum Boarium felõl csatlakozott a clivus Publicius. A Tiberis túlsó partjára vezetett át a vallásos aggodalom következtében épen tartott pons Sublicius mellett Kr. e. 179 óta a kõbõl épült pons Aemilius, melynek ma még álló két pillére ponte Rotto (= pons ruptus) nevet visel. A köztársaság alatt, Kr. elõtt 62-ben épült a ma is álló pons Fabricius (Ponte quattro capi), s nem sokkal utána az 1886–89-ben átalakított pons Cestius (Ponte San Bartolomeo). Az átkelés védelmére a Janiculum eddigi õrsége helyett erõsebb erõdõt építettek. A vízvezetékek közül a már fentebb említett aqua Appián (Kr. e. 312) kívül a köztársaság idejébõl való még az Anio vetus (Kr. e. 272), mely az Esquilinus számára, az aqua Marcia (Kr. e. 144, Q. Marcius Rex praetor építette), mely a Capitolinus környéke számára, és az aqua Tepula (Kr. e. 125), mely ugyanoda hozott vizet.[PARAGRAPH:2]A köztársaság idejébõl kevés építészeti emlék maradt, a köz- és magánépületek egyaránt megszenvedték a hosszas polgárháborúkat. A sok tûzvész, mely részint a köztársaság, részint a császárok korában pusztította a várost, felemésztette a köztársaság építkezéseit, s amit elemi csapás nem pusztított el, azt a császárok új építkezései alakították át vagy állottak helyükbe. Az etruszk stílusban, tufából épített és bevakolt falú és oszlopú templomok mellett nehány díszes palota (domus) lehetett csak a városban s a város nagy része dísztelen volt. A köztársaság korának Rómájában a 9 km-nyi falon belül kb. 420-430 domus és 1368 bérház (insulina) állt.[PARAGRAPH:2]Augustus császár volt az, aki a város külsõ képét egészen megváltoztatta, nemcsak a szervezés új beosztásával, hanem új építkezésekkel is. Õ és utódai a város külsõ képét nemcsak fényes palotáikkal (a Palatinuson, ezért palatium = palota) és templomokkal, hanem fõként óriási fürdõk (thermae),vízvezetékek (aquae), porticusok és forumok építésével egészen újjáalakították. A korábbi építkezések ellenére a város Augustusig rendetlen és dísztelen volt, házainak anyaga egyszerû tufa, csak nagy ritkán travertin-kõ; a templomok alacsonyak; toscanai (etruszk) stílusban épültek. Augustus uralma korszakot alkot nem csupán épületanyag, hanem ízlés dolgában is. Monumentális építkezései fölkeltették a versenyt közelállói és bizalmasai (Agrippa, Maecenas) körében is, és való igaz, amit mondott, hogy téglavárost vett át és márványból épültet hagyott utódaira. Az anyag az õ korában túlnyomóan márvány, mely a fényes travertint mind jobban kiszorította, bár az utóbbi azért mellékesen mindvégig tartotta magát. Az építkezés hatósági ellenõrzés alá került és lassanként bizonyos tervszerûség állt be, melynek alapvetõje már Julius Caesar volt, kinek építkezései a Forumból indultak ki.[PARAGRAPH:2]Augustus császár reformokat vezetett be a városban közigazgatási tekintetben is. Kr. e. 7-ben Rómát 14 regióra osztotta. A Forum helyett immár a Palatinus domb lett a város központja. A pomeriumot Sulla után Caesar, utána Claudius, Vespasianus és Titus, utoljára Hadrianus terjesztették ki. I. sz. 54-68 között, Nero császár uralkodása idején a nagy dõzsölés, költekezés korszaka jött el. Ekkor történt a nagy római tûzvész, Róma felgyújtása ("lanton játszott, míg Róma lángokban állt"), melyért a keresztényeket okolta a császár, s következményeként a keresztényüldözések. Nero építteti be a Palatinus és az Esquilinus közti területet, mely az alatta dühöngött tûzvész idején kipusztult. Uralkodása alatt épült fel a Domus Aurea. Vespasianus császár idején elkezdték építeni a Colosseumot. [PARAGRAPH:2]Hadrianus császár uralkodása alatt a görög minták követése került elõtérbe, egyik Augustust követõ császár sem tett annyit Rómáért, mint õ, kinek kormányzata egyrészt újjáépítés, másrészt új épületek emelése által jóformán egészen új várost eredményezett. Utódjainak a kiegészítés s a megpótolás munkája jutott. Tivoliban villát is építtetett az uralkodó. Diocletianus idejébõl fürdõk romjai maradtak fenn. I. (Nagy) Constantinus császár korában számos új bazilika és templom épült.[PARAGRAPH:2]270-ben Aurelianus császár 19 km hosszú fallal vetette körül Rómát, ez az Aurelianus féle-fal még ma is áll. Aurelianus Rómájának 9 hídja és 15 kapuja volt. A császárság korában maga a város kiterjedése is nagy mértékben megnõtt, hogy lakosságát befogadhassa. Lakosainak számát csak becsülhetjük, feltehetõ, hogy a Kr. u. évszázadokban kereken 1 000 000 lakosa volt. A sok múzeumon és 28 könyvtáron illetve mûgyûjteményen kívül 80 aranyból, 74 elefántcsontból készült szobor és 35 diadalkapu díszítette Rómát.[PARAGRAPH:2]410-ben a várost kirabolták és végigdúlták a vizigótok. A pusztítást Alarik (Kr. u. 410.) és Geiserich (Kr. u. 455.) kezdték meg, akik azonban még mindig csak kincseket vittek el, az épületeket kímélték. Ezáltal azonban megszûnt a kegyelem és ezentúl nem csupán barbárok raboltak, hanem azok is, akik az emlékek megõrzésére lettek volna hivatva (Stilicho ellopta a Capitolium bronzajtóit, II. Constans a Circus Maximus diadalkapujának aranyos paripáit). A 9. században már eltûnt minden dísz és az 546. évi gót pusztítás után lassan magukra az épületekre is rákerült a sor. A birodalom széthullása, a barbár betörések után már nem volt erõ az óriási középületek karbantartására, a bérházak rombadõltek. Javításról, épségben tartásról szó sem volt, a düledezõ emlékek anyagát a keresztény templomokra fordították, melyek szabályosan anti épületrészek inkább csak helyet cseréltek, tehát az utókornak fennmaradtak, a szobrok és márványemlékek könyörtelenül a mészégetõkbe vándoroltak. IV. Leó pápa új falakat emeltetett 850 után az új keresztény városnegyedek köré, a régi Róma pedig legelõvé vált, helyén kis falucskák keletkeztek. A 9. században a gazdagabb családok fogtak építkezésekbe, csak 17 000 ember lakott itt. A mélypontot mégis a pápák avignoni rabságának korszaka (1308-1377) jelentette.
TXT_KEY_CIV_RUSSIA_PEDIA
[TAB]Indo-European, Ural-Altaic, and other races have occupied what is now the territory of Russia since 2000 BC, but little is known about their institutions and activities. Modern Russia dates from about 770 AD, when Viking explorers began an intensive penetration of the Volga region. From bases in estuaries along the eastern Baltic, Scandinavian bands, probably in search of new trade routes to the east, began to penetrate territory populated by Finnish and Slavic tribes, where they found unlimited natural resources. [PARAGRAPH:2]Within a few decades the Rus, as the Viking settlers were known, together with other Scandinavians operating farther west, extended their raiding activities down the main river routes toward Baghdad and Constantinople, reaching the Black Sea in 860. In the period from 930 to 1000, the region came under complete control by the Rus from their capital at Kiev. The lifeblood of this sprawling Kievan empire was the commerce organized by these Viking princes. Sometime around 1000 the Kievan princes were converted to Christianity by Byzantine missionaries, and the medieval Russian states would maintain close cultural ties with the Byzantines. The united Kievan state broke apart after 1054 under the pressure of attacks by nomads from the steppes, fragmenting Russia into a number of independent principalities. The devastating attack by the Mongols in 1237-40 resulted in widepread destruction of cities, loss of life, and wiped out a developing commercial middle class centered around the fur trade. This helped bring about the long rule of autocracy in Russia.[PARAGRAPH:2]Of the various Russian principalities, it was Muscovy that proved to be the most successful. Beginning as the state that collected taxes for Russia's Mongol overlords, the princes of Muscovy eventually gained a position of leadership by throwing off the yoke of their oppressors. Ivan III (1462-1505) consolidated the gains his father, Vasily II, had won in the saddle, and his warrior descendent Ivan IV (1533-84), known as Ivan the Terrible, gained enough power to take the title of "Tsar", or Emperor, in 1547. This "gathering of the Russian lands" became a conscious and irresistible five-century drive by Moscow to annex all Slavic lands, both the Russian territories and the Belorussian and Ukrainian regions. The ascension of Peter I (1694-1725), known as Peter the Great, ushered in and established the social, political, and intellectual trends that were to dominate Russia for the next two centuries. The location of his new capital, St. Petersburg, on the shores of the Gulf of Finland symbolized this shift toward a European involvement. But while the Russian aristocracy may have adopted the courtly behavior and modern military tactics of the West, the vast majority of the Russian people remained mired in a slave-like state of feudal servitude.[PARAGRAPH:2]Catherine the Great (1762-1796), though a German princess who was unrelated to Peter in any way, would prove to be his true intellectual and political heir. Catherine's reign was notable for imperial expansion. Most important were the securing of the northern shore of the Black Sea, the annexation of the Crimea, and the expansion into the steppes beyond the Urals. This permitted the protection of Russian agricultural settlements in the south and the establishment of trade routes through the Black Sea. In the process, the military democracies of the Cossack hosts along the Dnieper, Don, and Volga rivers lost their autonomy and special privileges; the wealthier officers became Russian nobles, receiving the right to own and settle serfs on their own lands, while the fierce horsemen sank to the level of peasants with special military obligations. Catherine's partitioning of Poland also helped bring Russia closer to the rest of Europe, at least geographically.[PARAGRAPH:2]Despite the heritage of Peter and Catherine, by the time of Nicholas II (1894-1917) Russia was in disarray, plagued by internal misery and oppression. Defeat in the Russo-Japanese War followed by the 1905 Revolution indicated that Russia was in need of drastic reforms, but the autocratic structure of the Tsarist state was poorly suited to adapt to changing conditions. World War I imposed stresses on the Tsardom that it could not meet, and the Russian Revolution broke out in 1917, riding on a wave of popular discontent. The Kerensky Provisional Government, a moderate attempt to resolve the problems, collapsed in the face of the Bolshevik (Communist) revolution. Given the Bolshevik desire to dominate the whole of Russia and the rest of the former Tsarist empire, civil war was inevitable, and a bitter struggle between Red (Communist) and White (Tsarist) forces lasted until the Bolsheviks were victorious in 1922. Stalin would complete the consolidation of Communist power begun by Lenin, most notably through the forced industrialization of the Five-Year Plans and the mass starvations engendered by the collectivization of agriculture. Despite an almost inhuman level of suffering imposed on the Russian people, Stalin would lead the Soviet Union through the greatest threat to its existence during the Nazi invasion of 1941-45, and help it emerge as one of the world's superpowers following the Second World War. [PARAGRAPH:2]But in the ensuing Cold War, Russia's economy tottered towards collapse. The Communist economic system worked well at producing millions of tons of iron for use in tanks, but was unable to produce simple household goods to improve the daily lives of its people. Mikhail Gorbachev attempted to revive the stagnant Soviet economy through the relaxation of economic and political controls, but the forces of free speech and a free market quickly took hold in a way Gorbachev never would have imagined. Within a few years, the Soviet satellites in Eastern Europe were declaring their independence and new politicians like Boris Yeltsin were demanding democratic elections. An ill-conceived, ill-planned, and poorly executed coup attempt to unseat Yeltsin occurred in August 1991, bringing an end to the Communist Party and accelerating the movement to disband the Soviet Union. Yeltsin dissolved the Union of Soviet Socialist Republics in December 1991, banned the Communist Party in Russia, and seized all of its property, becoming the first president of Russia. Today, as it often has throughout its history, Russia finds itself struggling between whether to follow the example of the West or pursue its own unique path of development.
[TAB]Az orosz történelem kezdetén a Volga vidékét harcias normann törzsek népesítették be. Õket nevezték késõbb varégoknak, akik a környék kereskedõnépévé váltak. A mai Oroszország magját a 8. században õk hozták létre. 862-ben Ruszik, a varégok egyik törzsének feje, városállamot alapított Novgorodban, s az új állam neve Rusz (Oroszország) lett. A keletrõl beszivárgó szlávok lassan teljesen magukba olvasztották a varégokat, akik ugyan megõrizték vezetõ szerepüket, de nyelvüket és normann nevüket elveszítették. A kor legjelentõsebb városállamában, Novgorodban az egyik varég családnak sikerült megszereznie a legfõbb hatalmat, és vagyonukra alapozva létrehozták a Rurikida-dinasztiát. Hamarosan egy másik város emelkedett ki a környék államai közül, Kijev. Ezért a Rurikidák hamarosan Kijevbe helyezték át székhelyüket, és létrejött a Kijevi Rusz, a szlávok elsõ állama. A Rusz kiterjesztette hatalmát a mai Oroszország nyugati részének nagy részére. A Rurikidák a legtöbb hercegségben megszerezték a vezetõ szerepet, azonban az egyre erõsebb uradalmak, lassan belviszályokat okoztak, amelyek lassan felemésztették a Ruszt. Kijev lassú hanyatlása mellett fokozatosan vált egyre jelentõsebbé a Vlagyimiri Nagyfejedelemség. De 1237-ben az orosz fejedelemségek keleti határainál megjelentek a mongolok, akiknek seregei elõtt sorra estek el a legerõsebb államok, így Vlagyimir is. Ebben az ínséges idõszakban ragyogott fel a Moszkvai Nagyfejedelemség csillaga, ugyanis az egyetlen fejedelemség volt, amely jó kereskedelmi lehetõségeit kihasználva meg tudott egyezni a mongol hódítókkal, és fejlõdni tudott. A gyarapodó fejedelemség lassan úgy megerõsödött, hogy képes volt legyõzni a mongol hordákat, és uralma alatt egyesíteni az orosz területeket. A 15. századra már a moszkvai fejedelmek felvehették az egész Rusz uralkodója címet, és késõbb innen alakult ki a cári Oroszország. [PARAGRAPH:2]Péter uralkodásának kezdetén Oroszország elmaradottnak számított, így a cár célja az lett, hogy a birodalmat a nyugat-európai országokhoz hasonló fejlettségi szintre hozza. Az élet minden területére kiterjedõ reformok egész sorát vezette be, megtörve a bojárok és az ortodox egyház ellenállását, kíméletlenül megbüntetve az elképzeléseivel egyet nem értõket. Naptárreformja szimbolikus jelentõségû: 1700-tól Oroszországban már nem a világ keletkezését, hanem Krisztus születését tekintették az idõszámítás kezdetének, az új év pedig január 1-jén kezdõdött, nem pedig szeptember 1-jén. Péter azonban az Európában elterjedt Gergely-naptár helyett a Julián-naptárt vezette be. Újjászervezte a közigazgatást, a bíráskodást, 1711-ben megszüntette a bojárdumát, és létrehozta a kilenctagú Szenátust. Kilenc, a felépítésükben és mûködésükben a minisztériumokhoz hasonló intézményt állított fel, ami lehetõvé tette a közigazgatási területek szétválasztását. Az országot kormányzóságokra osztotta, a hadsereg egységeit a birodalom különbözõ városaiban található helyõrségekbe vezényelte. Nyugati mintára szervezett reguláris szárazföldi hadsereget hozott létre, katonai és haditengerészeti iskolákat alapított, megszervezte a balti flottát. Intézkedéseivel megerõsítette a földbirtokos nemesség anyagi helyzetét, ugyanakkor végképp elvesztette minden befolyását a bojárság. 1703-ban a Néva folyó torkolatánál parancsára új várost kezdtek építeni, amely Szentpétervár néven 1712-ben Oroszország fõvárosa lett.[PARAGRAPH:2]Nagy Katalin uralkodását szokás Oroszország aranykorának nevezni. Uralkodása idejére esett Lengyelország 3 felosztása. A harmadik felosztás eredményeként Nagy Katalin Lengyelország jelentõs részét az Orosz Birodalomhoz csatolta. Sikeres háborúkat folytatott a török ellen. Visszaszerezte Azovot, elfoglalta a Krím-félszigetet, és kijáratot teremtett Oroszország részére a Fekete-tengerhez. Elfoglalta Alaszkát. Nagy Katalin felvilágosodott uralkodónak tekintette magát, közvetlen levelezést folytatott Diderot-val és Voltairerel. Bevezette Oroszországban a papírpénzt.[PARAGRAPH:2]1812-ben Napóleon megtámadta Oroszországot. A 1812. szeptember 7-én, a borogyinói ütközet után elfoglalta Moszkvát. Azonban a felégetett, üres várost az orosz télben, utánpótlás híján kénytelen feladni. Visszavonulása a teljes francia sereg megsemmisüléséhez vezetett. 1825 decemberében, I. Miklós imperátorrá koronázásakor kitört dekabrista felkelés az önkényuralom elleni elégedetlenség és egyben a birodalom gyengülésének elsõ jele volt. 1853-ban kitört a krími háború. A török segítségére sietett Nagy-Britannia és Franciaország. Az angol és francia flotta a Balti-tengeren is támadást indított Oroszország ellen, sikertelenül. A krími háború Oroszország vereségével ért véget. Ez a vereség II. Sándort katonai és politikai reformokra kényszerítette. Az uralkodó 1861-ben megszüntetettte a jobbágyságot. Az elodázhatatlan reformok megtétele Oroszország gyors fejlõdéséhez vezetett. Megkezdõdött az ország iparosítása. Azonban az ipari fejlõdés nagyon egyenetlen volt: míg Moszkva, Szentpétervár Varsó, Poznañ, Riga vagy a Donyecki medence iparosodása rendkívül gyors volt, addig az ország más területein nõtt az elmaradottság. A hatalmasra duzzadt ipari központokban megjelent a munkásosztály, pártok alakultak. Eközben vidéken az elmaradott viszonyok miatt nõtt az elégedetlenség. 1914-ben kitör az I. világháború. Bár a háborús cselekmények elõrevetítették az Antant (Nagy-Britannia, Franciaország Oroszország) gyõzelmét. A belsõ elégedetlenség miatt 1917. február 23-án Szentpétervárott kitört a februári forradalom. II. Miklós kénytelen volt átalakítani kormányát, létrejött az ideiglenes kormány (az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága) és 1917. szeptember 1-jén Oroszország kikiáltotta a köztársaságot.[PARAGRAPH:2]A bolsevikok hatalomra kerülése után az 1918-ban megtartott szovjetek (tanácsok) összorosz kongresszusa tanácsköztársasággá kiáltotta ki Oroszországot. Az ezt kovetõ polgárháború idején alakult meg az Ukrán, a Belorusz és a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Köztársaság. 1922-ben Oroszország és három másik szovjetköztársaság megalakította a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaságot, a Szovjetuniót. A többi tagköztársaság az 1930-as évek folyamán csatlakozott az orosz expanziós törekvések hatására. A rendkívül soknemzetiségú országot 1991-ig 15 tagköztársaság, 20 autonóm köztársaság, 8 autonóm körzet és 10 autonóm terület alkotta, amelyeket összesen 120 régióra és körzetre, valamint 3217 kerületre osztottak. Egyes területek autonómiája csak formális volt, valójában mindent Moszkvából irányítottak. A Szovjetunió a majdnem 70 éves fennállása alatt szuperhatalommá vált. 1985-tõl a Gorbacsov által megfogalmazott és megkezdett nyitás (glasznoszty) és átalakítás (peresztrojka) hatására megkezdõdött a Szovjetunió belsõ felbomlása, megerõsödtek a nacionalista függetlenségi törekvések, fõként a Baltikumban és a Kaukázus vidékén. A folyamat 1991 augusztusáig tartott, amikor a sikertelen puccsot követõen a tagköztársaságok egymás után kiáltották ki a függetlenségüket, és elszakadtak a központi hatalomtól. A Szovjetunió hivatalosan 1991. december 25-én szûnt meg.
TXT_KEY_CIV_SPAIN_PEDIA
[TAB]The Kingdom of Spain is located in the extreme southwest of the European continent, and occupies approximately 85 percent of the Iberian Peninsula. Spain is bordered on the west by Portugal, in the northeast by France, and by the great wall of the Pyrenees Mountains. The Iberian Peninsula that the Spanish inhabited was occupied by various other civilizations, including the Phoenicians, Carthaginians, Romans, Visigoths, and Muslims, and Spain is now associated with having a very rich, eclectic culture as a result. [PARAGRAPH:2]The development of Christian society and culture in the first 300 years following Islamic conquest in Spain was slow, but major changes occurred for the Spanish in the 12th and 13th centuries. The population grew, communication with northern Europe intensified, commerce and urban life gained in importance, and the kingdoms of Castile, Aragon, Navarre, and Portugal emerged as the governing bodies of the Iberian Peninsula. These kingdoms reached the frontiers that they would keep, with minimum amount of alteration, until the end of the Middle Ages, when Isabella I became Queen of Castile. [PARAGRAPH:2]Isabella began participating in the royal court at the age of 13; and when Portugal, Aragon, and France offered their marriage candidates, she favored Ferdinand of Aragon. Isabella ascended to the throne as Queen of Castile to rule sensibly and with a prudent political program. Her unification of the states of the Iberian Peninsula into a single entity, the maintenance and control over the Straits of Gibraltar, policy of expansion into Muslim North Africa, reform of Spanish Catholicism, and support for the exploration and expansion of the unknown were evidence of her wisdom and capabilities as Queen. In 1492 Columbus, with the blessing and financial backing of Isabella, sought a route to the legendary rich markets of China and Japan. He instead discovered what would become known as "The New World", the present day Americas. This voyage gave way to a new golden age of expeditions and conquest, as the Americas contained gold, a valuable resource that Spain happened to be desperately bereft of at the time. [PARAGRAPH:2]The Spanish explorer Hernando Cortes came to the New World with the sole purpose of seeking out new frontiers and riches in the unknown. Men like Cortes became known as Conquistadores, adventurers who undertook their expeditions in the vast landmasses of the Americas at their own expense, risking their lives without aid from the Spanish royalty. Their conquests included campaigns in Guatemala, Peru, Cuzco, Columbia, Chile, the Bay of Honduras, and as far as the Pacific coastal regions. The Conquistadors, however, were given to fighting and searching for gold, and were swiftly replaced by administrators and settlers from Spain who governed in their place.[PARAGRAPH:2]The twin forces of disease and conquest combined to devastate the indigenous peoples of the Americas, allowing the Spaniards to carve out an enormous empire comprising most of North and South America. Many of the Spanish colonies proved to yield fabulous wealth in the form of gold and sugar, but working conditions were so harsh that large numbers of Africans were brought across the Atlantic as slaves to replace the Indians who had died working on the plantations. These lucrative operations inevitably became high-profile targets of pirates and other raiders who were endorsed by European powers such as England. The Monarchy of Spain endeavored to retaliate by building an armada of warships that was dubbed "The Invincible Armada". The armada was a collection of over 130 naval warships and transport-ships, which contained approximately 8,000 seamen and 19,000 soldiers. King Philip II (1556-98) directed this armada to invade England when the various and frequent raids on Spanish commerce in the Caribbean became intolerable. England's success in repelling the Spanish fleet saved England and the Netherlands from potential consolidation into the Spanish Empire, but despite the Armada's defeat, Spain remained temporarily the strongest land power in Europe. [PARAGRAPH:2]Thereafter, Spain declined in power quickly; the enormous influx of gold and silver from the Americas debased the Spanish currency, and most of the nation's military might was wasted in the quagmire of religious conflict known as the Thirty Years War (1618-48). By the beginning of the 18th century, Spain had become somewhat marginal in international politics, even though it continued to hold vast territories in the Americas. Spain's period of imperial power and exploration left a legacy that consisted of 18 nations in Latin American, the Spanish presence in the Phillipines, and the ever-growing Spanish-speaking population in the United States today. It is also due to the work of Jesuit missionaries from Spain that hundreds of millions of people in Latin America practice Roman Catholicism to this day. In 1975 Spain transitioned into a constitutional monarchy by way of a democratic constitution and is now recognized for its eclectic culture as well as for the glory and mystique that it once possessed in its youth.
[TAB]A Spanyol Királyság az európai kontinens délnyugati sarkában található, az Ibériai félsziget 85%-át foglalja el. Spanyolországot nyugatról Portugália, északkeletrõl Franciaország és a Pireneusok hatalmas hegyvonulata határolja. A spanyolok által elfoglalt Ibériai félszigetet sokféle civilizáció lakta, többek között a föníciai, kartágói, római, vizigót és muszlim. Ennek köszönheti Spanyolország a nagyon gazdag, eklektikus kultúráját. [PARAGRAPH:2]Az iszlám hódítás utáni elsõ 300 évben a keresztény közösségek és kultúra fejlõdése lassú volt, de gyökeres változások következtek be a XII-XIII század folyamán. A népesség nõtt, Európa északi régióival megerõsödött a kapcsolattartás, a kereskedelem és a városi élet egyre fontosabbá vált. Kasztília, Aragónia, Navarra és Portugália az Ibériai félsziget vezetõ királyságaivá váltak. Ezek a királyságok elérték az általuk még védelmezhetõ határokat, melyek nem nagyon változtak egészen a középkor végéig, mikor I. Izabella királynõ került Kasztília trónjára. [PARAGRAPH:2]Izabella már 13 éves korában részt vett a Királyi Udvar fogadásain, majd Portugália, Aragónia és Franciaország kérõi közül Aragóniai Ferdinándot választotta. Izabella Kasztília Királynõje lett, az országot okosan és körültekintõen kormányozta. Az Ibériai félsziget egységesítése egy birodalommá, a Gibraltári szoros ellenõrzése, az észak-afrikai muszlim területek meghódítása, a spanyol katolicizmus megújítása, és a még ismeretlen területek felfedezésének támogatása mind bizonyítékai bölcsességének és királynõi képességeinek. 1492-ben Kolumbusz - Izabella áldásával és anyagi támogatásával - Kína és Japán legendásan gazdag piacaihoz keresett tengeri utat. Õ viszont az "Új Világot" fedezte fel, napjaink Amerikáját. Ez a felfedezõ út új korszakot nyitott a felfedezések és hódítások területén, mival Amerika gazdag volt aranyban, egy értékes nyersanyagban, amiben Spanyolország abban az idõben hiányt szenvedett. [PARAGRAPH:2]A spanyol felfedezõ Hernando Cortes egyetlen céllal jött az Új Világba, hogy új határokat és gazdagságot keressen az ismeretlenben. A Cortes féle emberek konkvisztádorként lettek ismertek; kalandozók, kik maguk finanszírozták expedicióikat Amerika végtelen földjein, kockáztatták életüket a Spanyol Királyság segítsége nélkül. Hódításaik, hadjárataik kiterjedtek Guatemala, Peru, Cuzco, Kolumbia, Chile, Honduras területére, sõt még a Csendes Ócean partvidékére is. A konkvisztádorokat - akik harcoltak és aranyat kerestek - hamarosan követték a telepesek és ügyintézõk. [PARAGRAPH:2]A behurcolt betegségek és hódítások eggyüttesen iszonyatos pusztítást vittek véghez az amerikai õslakosok között, így Spanyolország egy roppant méretû birodalmat épített ki, mely Észak és Dél Amerika területeinek nagy részét magába foglalta. Sok spanyol kolónia meseszerû hozamot produkált aranyból és cukorból, de a munkakörülmények annyira nehezek voltak, hogy sok afrikai rabszolgát kellett áthozniuk az Atlanti Óceánon, hogy pótolják az indiánokat, kik az ültetvényeken haltak meg. Ez a jövedelmezõ termelés elkerülhetetlenül a kalózok és rablók célpontjává vált, kiket más európai hatalmak támogattak, mint például Anglia. A Spanyol Monarchia törekedett a visszavágásra, és hatalmas hadiflottát épített, melyet csak úgy emlegettek, hogy "A Gyõzhetetlen Armada". Az armada több, mint 130 hadi- és szállítóhajóból állt, melyeken körülbelül 8.000 tengerész és 19.000 katona fért el. II. Fülöp király (1556-98) Anglia megtámadására parancsolta az Armadát, mikor a spanyol kereskedelmi útvonalak fosztogatása a karibi térségben elfogadhatatlan méreteket öltött. Az angol siker a spanyol flotta visszaverésében megmentette Angliát és megakadályozta Hollandia Spanyolországba való beolvadását, de az Armada pusztulása ellenére a spanyol birodalom maradt átmenetileg a legerõsebb szárazföldi erõ Európában. [PARAGRAPH:2]Ezután a spanyol dominancia gyorsan hanyatlott; az Amerikából mérhetetlen mennyiségben beáramló arany és ezüst a spanyol pénz értékét lerontotta, a birodalom katonai ereje pedig odaveszett egy vallási konfliktus miatt, mely a 30 Éves Háború néven vált ismerté (1618-48). A XVIII század elejére Spanyolország jelentéktelenné vált a nemzetközi politikában, bár amerikai területeit megtartotta. A felfedezések korának spanyol öröksége a 18 latin-amerikai nemzet, a spanyol jelenlét a Fülöp szigeteken, és a napjainkban is folyamatosan növekvõ, spanyol anyanyelvû populáció az Egyesült Államokban. Továbbá a spanyol jezsuita misszionáriusoknak köszönhetõ, hogy jelenleg több százmillió latin-amerikai ember római katolikus vallású. 1975-ben Spanyolország államformáját alkotmányos monarchiára változtatta, felismerve újra az eklektikus kultúráját és a dicsõséget, mely a birodalmat fiatal korában beragyogta.
TXT_KEY_LEADER_WASHINGTON_PEDIA
[H1]George Washington [\H1][NEWLINE][BOLD]First President of the United States [\BOLD][NEWLINE][BOLD]Lived: [\BOLD]1732-1799[PARAGRAPH:2:1][BOLD]Background:[\BOLD][NEWLINE][TAB]George Washington was born into wealth and gentility (or what passed for it in early American history). His family owned a lot of land in Virginia, and Washington grew up as a gentleman farmer. Early on he displayed a taste for adventure, and when the French and Indian war broke out, Washington was commissioned a Lieutenant Colonel at the age of 22. His British superiors praised him for his gallantry and courage under fire. [PARAGRAPH:1]As he matured, Washington grew to dislike the protectionist policies of the British government, and he was elected one of the Virginia delegates to the Continental Congress. Being one of the few men with actual military service, when war was imminent, he was appointed Commander in Chief of the (largely theoretical) Continental Army. [PARAGRAPH:1]As a war leader, Washington faced enormous challenges. Lacking money, equipment and trained troops and hampered by the new country's inherent political problems, he had to organize, equip and recruit an army that could stand up to the finest military in the world. In his first engagement, shortly after the "battle" of Bunker Hill, his forces drove the unprepared British out of Boston. But when he next met the foe on Long Island, New York, he was totally outnumbered, outgunned, and out-generaled by the British, and he was lucky to escape the total destruction of his army. [PARAGRAPH:1]After this humiliating defeat, Washington began to employ the tactics that would eventually win the war. He realized that time was his best ally - the longer the war continued, the greater the British war weariness would grow. He couldn't hope to defeat the British war machine - but he could hope that the British would eventually give up the fight as not worth the cost. Further, the longer the war went on, the greater the chance that a foreign government would intervene on the American side. [PARAGRAPH:1]For the next six weary years Washington fought to keep his army intact. He avoided major engagements. He harried the British troops when they were vulnerable, and retreated into the mountains when they were powerful. His forces dwindled to virtually nothing in the winter, and swelled with temporary volunteers during the summer. Men went shoeless and hungry, and morale plummeted. Only Washington's iron will and strong personal magnetism kept the army alive. [PARAGRAPH:1]Finally, in 1781, the long-awaited foreign intervention occurred, and France went to war with Britain. With their invaluable naval assistance, Washington was able to capture the main British army in Yorktown, forcing Great Britain to admit defeat. [PARAGRAPH:1]Washington became the first President of the United States. Prone to pomposity, he was an "Imperial" president, giving the new office much of the stature and dignity it has maintained ever since, while strongly reinforcing its democratic underpinnings. He believed in neutrality in foreign affairs - at least until the new country was stronger - and he sought to keep the twin evils of regionalism and factionalism from infecting the federal government. In this he was largely unsuccessful, as the next several centuries would attest. [PARAGRAPH:1]Washington retired at the end of his second term. He returned to his family home and once again took up the life of a gentleman farmer. He died three months later, beloved by his countrymen and rightly recognized as the "father of his country."
[H1]George Washington [\H1][NEWLINE][BOLD]Az Egyesült Államok elsõ elnöke. [\BOLD][NEWLINE][BOLD]Élt: [\BOLD]1732-1799[PARAGRAPH:2:1][BOLD]Életrajza:[\BOLD][NEWLINE][TAB]George Washington egy gazdag, nemes családban született. Családja hatalmas földterülettel rendelkezett Virginában, így Washington földmûves nemesemberként nõtt fel. Fiatalon kezdett belekóstolni a kalandokba: a Francia-Indián háborúban 22 évesen alezredessé neveték ki. Brit felettesei a harcmezõn mutatott vitézségéért és bátorságáért dícsérték. [PARAGRAPH:1]Felnõttként Washington ellenezte a Brit állam protekcionista politikáját, és Virginia delegáltjának választották a Kontinentális Kongresszusba. Mivel kevés embernek volt akkoriban katonai tapasztalata, a közelgõ háború miatt a (még csak elméleti) Kontinentális Hadsereg fõparancsnokának nevezték ki. [PARAGRAPH:1]Hadvezérként hatalmas kihívásokkal nézett szembe. A világ egyik legjobb hadseregével kellett felvennie a harcot, miközben pénz, ember és felszerelés hiánnyal küzdött. Elsõ csatája során, röviddel a Bunker Hill-i "csata" után kiûzte a készületlen briteket Bostonból. A következõ összecsapás Long Islanden majdnem az õ és hadserege teljes pusztulásával végzõdött a túlerõben lévõ britekkel szemben. [PARAGRAPH:1]Megalázó vereségét követõen Washington elkezdte alkalmazni azt a taktikát, amivel végül is megnyerte a háborút. Felismerte, hogy az idõ a legjobb szövetségese - minél tovább tart a háború, a brit háborús fáradtság annál nagyobb lesz. Nem remélhette, hogy legyõzik a brit hadsereget, de azt igen, hogy a britek feladják a harcot, mert nem éri meg nekik. Továbbá, minél tovább tart a háború, annál nagyobb eséllyel avatkozik be egy külföldi hatalom Amerika oldalán a harcokba. [PARAGRAPH:1]Az elkövetkezõ hat háborús évben sikerrel óvta meg hadseregét, elkerülve a nagyobb csatákat. Üldözte a brit csapatokat mikor sebezhetõek voltak és visszavonult a hegyekbe, mikor túlerõben voltak. Erõi szinte semmivé váltak télre és önkéntesekkel felduzzadtak nyárra. Az emberek éhesen, mezítláb mentek, a morál nagyon alacsony volt. Csak Washington vasakarata és erõs személyes vonzereje tartotta életben a hadsereget. [PARAGRAPH:1]Végül 1781-ben a régóta várt külföldi beavatkozás megtörtént és Franciaország hadat üzent Britaniának. A franciák felbecsülhetetlen haditengerészeti támogatásának segítségével Washington képes volt legyõzni a fõ brit sereget Yorktownban és kikényszeríteni Nagy Britania megadását. [PARAGRAPH:1]Washington lett az Egyesült Államok elsõ elnöke. Nagyképûen "Birodalmi" elnöknek hívta magát, tovább erõsítve a méltóságát és származását, miközben megerõsítette a demokratikus rendszert. Hitt a külügyek semlegességében - míg az új ország erõsebb volt - és kereste a lehetõségét , hogy a frakciókat és regionalizmust távol tartsa a szövetségi kormánytól. Ebben többnyire sikertelen volt, ahogy az elkövetkezõ néhány század bizonyította. [PARAGRAPH:1]Washington visszavonult a második ciklusa végén. Visszatért a családjához és farmerként élt tovább. Három hónap múlva elhúnyt. Szeretett vidéki barátai, ismerõsei "az ország atyjának" nevezték.